Súlyos ügyek

76

Nemrégiben jelent meg az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában Lakatos Mihály Súlyos ügyek című kötete. Olvasmányélményeit osztja meg Balázsi Dénes.

Ábelünk súlyos gondjain végig rágódtam jómagam is. Olvasmányos, friss írások, nem elalvás előtti, álomra szenderítő mesék. Reggel munkába indulás előtti kávézás közben kell felütni a kötetet és a tartalomjegyzék szerint választott cím szerint elolvasni a napnak megfelelő tárcát, hogy friss levegőt kortyoljunk napjaink széljárás szerinti áramlataiból. Ezek új sikerek reményében indítanak el minket a továbbgondolás után az egész napos cselekvés útjára.
Tamási Ábelje (a modell, amelyet időszerűen és sikeresen kölcsönzött Lakatos Mihály) a „rengetegben” tudatosult benne, hogy „az erdőben” a négylábúakon kívül más „elő és élősködő” lényekkel való „együttélést” is meg kell tanulnia, hogy saját lábán meg tudjon állni/járni; az „országban” barangolva Tamási Ábelje tájékozódott a korabeli hazai valóságról, amelyben nem lelte meg „a Gyulafehéváron fennen elhangzott ígéretek szóvirágainak” gyümölccsé érését; azután átrándult „túl az Óperenciánon”, hogy onnan szülőhazájára visszatekintve, lássa meg, hol is a helye „a vándor fecskének” ezen a világon.
Lakatos Mihály a Súlyos ügyekben (58–112 o.: Ábel, Ábel az iskolában 1., 2., 3., Ábel a metrón, Ábel és a történelem, Ábel és a házasság 1., 2.) kijelenti, hogy „ez az Ábel nem az az Ábel. Viszont ugyanaz a rengeteg, ugyanaz az ország…”. „Aztán a mi Ábelünk abban is különbözik elhíresült névrokonától, hogy nem a Hargita tetejéről vágott neki ország-világnak, hanem a Hargita alji kisvárosból…” Lakatos Mihály „Ábelje” a mai „Súlyos ügyek” idején „a fény és világsikerek aranykorában” a „vándor fecske” sorsot vállalta magára, amikor az „anyának hitt országban” remélte felépíteni ifjú álmainak fészkét, nem hallgatott a Tompa László-i intésre:

…elkészültök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!
Más berekben máskép szól az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek…

Úgy tudtuk sokáig, hogy egy nyelven dicsérjük az Istent az Árpád apánktól örökségül kapott, sok ellenség dúlásától vérünkkel óvott Kárpát-medencében élő magyarok. Meg kellett tapasztalnunk, hogy a „mostohaanyánknak” édesebbek a bal kézről szerzett mostohagyermekei, mint mi a Trianon által Hamupipőke sorsára juttatott ősi hazájukat határtalanul szerető határontúliak. Kell-e hangsúlyoznunk, hogy Lakatos Mihály Ábeljének ez az egyik súlyos ügye. Ez fáj neki is kimondhatatlanul. Jogosan áll ki mindnyájunkért és bátran hirdeti, akár Nagy Mestere, hogy „jussomat ne vitassátok” ti, akik nem is ismertek minket, s talán nyelvünket és szívünket sem igazán! Az Eldorádónak képzelt Ámerikából kiábrándult Tamási Ábeléhez hasonlóan Lakatos Mihály Ábelének is meg kellett kóstolnia a mostohaság keserű kenyerét.
Lakatos Mihály Ábelje, hiszen a szerző, Ő maga a mai Ábel, a mi képviselőnk, amikor nemcsak az európai népek sorsáért aggódik, nemcsak az Anyaország sorsáért viaskodik felelősen gondolkodó társaival, aki felszisszen minden tövisbe lépéskor Budapesten valahányszor az otthon hagyott „Tündérkert elgyomosodásáról” vesz tudomást.
Egy magyar kebelben egy szívből „két hazáért omlik ki vére”. „Kuruckodásának” harci tényei ezek a remekbe szabott tárcanovellák.
A jézusi szeretetre épített keresztény család fundamentumát turkálni merészkedő vakondokokra önti rá a megérdemelt szatíra maró lúgját. Nem kíméli az emberi méltóságukból majomi pucérságra vetkőzött ultraliberálisok Rákóczi-téries ledérségét sem. Ezek csak a Térhez, a Piachoz kapcsolódnak, de semmi közük Rákóczihoz és fennkölt szelleméhez!!! A Magyar Nemzet ihletett pódiumának magasságából küldi zeuszi villámait a „gulyáskommunizmus” levitézlett sajtóbérenceire. A székely fondorlatos észjárásban nagyon otthon érzi magát a jeles Tamási-tanítvány. Keze fonákjával loccsantja szájon az oktalanul okoskodó „heti hetvenkedőket”.
Meleg nyikómenti szívvel ölel magához minden kárpát-medencei magyart a „kétéltű Ábel” – egy szívvel, de két hazáért ! – az új magyar haza sikereiért, de az óhazáért is aggódó székely ésszel és Kárpát-medencei magyar felelősségtudattal/lélekkel lélegzik.
Hitet tesz az ismét „édesedő anyaországért”, reméli az otthoni, „tündérkerti álmok” szebb tavaszait, és biztat, hogy méltósággal, emberi mivoltunkat megőrizve szálljunk szembe az Európát elözönlő szennyáradattal!
Nem a bibliai Ábelt keresem Lakatos Mihály könyvében. Az az ótestamentumi Ábel, aki a testvérgyilkosság áldozata, az nem a székely írónk teremtette irodalmi figura, bár Ő a „kaini idők”-ben életre hívott székely legényke, Szakállas Ábel, akinek „teremtő atyja” a farkaslaki rengetegből a nagyvilág elé álló védő prókátorunk, Tamási Áron, aki megalkuvás nélkül perelt a „jussunkat elvitatókkal”, ez az Ábel, Lakatos Mihály, a mi Ábelünk, a mi mindennapjaink „határon inneni és túli nem annyira a testi, de határtalan lelki gyilkosaink hétfejű sárkányaival küzdő székely atyánkfia”.
Zárjuk le a témát: nem az az Ábel, de ugyanazzal a küldetéstudattal, mint az atyamestere, Lakatos Mihállyal fennen hirdetjük: jussomat ne vitassátok!, mert a Súlyos ügyek a mi dolgunk is!
Üzenet a Szerzőnek nemcsak a közösségi oldalon: Szeretném valamilyen formában viszonozni a kitüntető ajándékait. Hátha sikerül a könyv színvonalát megközelítő recenziót összehoznom. Addig is erőt, egészséget a „súlyos ügyeink” felszínre hozásában, érdembeli megvitatásukban és azok rendezési módjait kitartóan kereső ábeli kalandjaiban. Orbán Balázs és Tamási Áron összekacsint a Gordon felett: Nincs okunk ügyünk súlyossága miatt aggódni! Íme, milyen délcegen követi nyomunkat ez a legény!
Utóiratnak szántam, de nem azért, mert nem lenne fontos annyit még megtudni Lakatos Mihályról, hogy bár Székelyudvarhelyen született, de szülei Székelyszentlélekről a Fehér-Nyikó partjáról, a vízimolnár hajlékából indultak. Ők és utódaik saját tapasztalatukból tudták, hogy „a Nyikó vize nem folyik vissza”, de „az elkóborolt bárány megkeresi este a déli fekvőhelyét”. Mihály földink, hogy bizonyítsa az itthoniaknak a szülőföld iránti hűségét, Szegedről postázta nekünk „Eldorádó” jelige alatt Annácska elmegy című színdarabját, amelyet a Székelyszentléleki Vadrózsák Művelődési Egylet pályázatán mint díjnyertes művet mutattak be a helyi falusi színjátszók az összesereglett magyar Millenniumot ünneplő közönségnek. Elárulhatom, hogy az egykori színműíró, a mostani jeles prózaírónk és a jelen könyvismertetőt jegyző közti barátság innen, a Gordon alatt kanyargó Nyikó mellől akkor indult.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek