Magunk helyett a fölséges és dicsőséges Istenre tekinteni

88

Nemsokára lesz egy éve annak, hogy az erdélyi ferences rendtartomány választókáptalanja Urbán Erik OFM testvért bízta meg a provincia vezetésével. Emellett a nemrégiben püspökké szentelt és hivatalába iktatott Kovács Gergely érsek atya megbízta a főegyházmegye területén élő és szolgáló szerzetesek és szerzetesnők ügyeit intéző érseki helynöknek. Rövid, de történésekben, eseményekben – köztük előzménytelen, nagy horderejű és nagy jelentőségű – gazdag, sűrű időszak volt. A ferences elöljáró Sarány István kérdéseire válaszolt.

Urbán Erik OFM: az értékeket élnünk kell

– Tartományfőnökként – s most idézem a rend által kiadott közleményt – „elsődleges feladata az, hogy alázattal és szeretettel látogassa, buzgón intse és bátorítsa rendi testvéreit”. Hogy áll ma a ferences rend Erdélyben? A rend tagjainak 1951-ben történt internálásakor még 150-en voltak, a rendszerváltás idejére harmadára csökkent a szerzetesek száma, s többnyire idős atyák és laikus testvérek lakták a pár megmaradt kolostort… Ma hányan vannak, s milyen az átlagéletkor?

– Az erdélyi ferencesekről beszélve fontos megemlékeznünk 1951. augusztus 20-ról, amikor hatósági rendelettel feloszlatták a rendet, a „barátokat” kényszerlakhelyre száműzték a máriaradnai kolostorunkba. Később a „radnai nagy közösséget” is feloszlatták, a kőrösbányai, esztelneki és dési kolostorainkba osztották szét a testvéreket, sőt Désen „klandesztin”, „titkos” teológia is működött, boldog emlékű Márton Áron püspök 1957-ben és 1958-ban ferences testvéreket szentelt pappá. A feloszlatás hozadékaként új rendtagokat 1990-ig nem vehettek fel, a rendtartomány elöregedett, de a lelkiséget tovább élték, és átörökítették. A rendszerváltozás után a rend újraindításakor már a legfiatalabb testvérek is közel hetvenévesek voltak, viszont a rendtartomány fiatal testvérekkel gazdagodott. Mára sikerült megújulnunk és megfiatalodnunk, hiszen provinciánk átlagéletkora 49 év. Az átlagéletkort tekintve fiatal rendtartomány vagyunk, azonban a kolostorok nagy száma nem kis kihívást jelent szerzetesi életünk megélésében, a ránk bízott feladataink ellátásában.
Évekkel ezelőtt Szeráfi atyánk ünnepére készülve fogalmazódott meg bennem, hogy bátorság kell az egyszerűbb, tisztább élet megéléséhez, hogy a szegénységet gazdagságként és szabadságként éljük meg. Bátorság kell ahhoz, hogy kutassuk az evangélium új útjait, és jelen legyünk ott és úgy, ahogy a Lélek akarja, hogy életünk felkiáltó jel legyen az egyedül élő Istenről. Bátorság kell ahhoz, hogy messzire tekintsünk, és úgy szeretni az Egyházat, mint Ferenc, kreatívnak lenni, de ugyanakkor hűségesnek is maradni. Bátorság kell ahhoz, hogy egyénileg és közösségileg képesek legyünk levetni mindazt, ami gátol azon az úton való haladáson, amelyet Ferenc nyolcszáz évvel ezelőtt kijelölt. Bátorság kell ahhoz, hogy olyan új struktúrákat tudjunk létrehozni, amelyek segítik az életet. Bátorság kell az evangéliumi küldetés vállalásához, leporolni a missziós küldetést: tanúságot tenni az evangéliumi életről testvériségben, kisebbségben, úton levésben az „otthon” felé.

– Szekularizálódó világunkban mi a szerepe a szerzetesrendeknek általában, s különösen a ferences barátoknak? A ’barátok’ megnevezés fedi-e még azt a szeretetet és tiszteletet, amit korábban jelölt?

– „Az egyháznak vonzónak kell lennie. Ébresszétek fel a világot! Tanúskodjatok arról, hogy lehet másképp is cselekedni, lehet másképp is élni! Másfajta életmód is lehetséges ezen a világon. Az eszkatológiai látásmódról, Isten országának itt, ezen a földön megvalósított értékeiről beszélünk” – írta Ferenc pápa a megszentelt élet évére kiadott levelében. A szentatya számít a megszentelt életet élőkre. Bár a szerzetesek az egyházhoz tartozók 0,12%-át teszik ki, mégsem mondhatjuk, hogy az egyházban mellékes szerepet töltenek be. Ha a szerzetes életforma lényeges az egyház számára, fel kell tennünk a kérdést, hogy Isten népe, vagyis a hívek számára mennyire lényeges a szerzetesek jelenléte. Az egyházban a megszentelt élet lehetséges vagy szükséges ajándék? Mi az „isteni Alapító”, vagyis Krisztus szándéka ma arra vonatkozólag, amit „megszentelt életnek” hívunk? A szerzetesi élet identitása és az egyházon belül betöltött szerepének kérdése egyetlen témát alkot. Itt pedig nem arról van szó, hogy megvédjük a szerzetesek jogait az egyházban, hanem meg akarjuk értetni és érteni, hogy minek a hordozói a megszentelt életet élők, közösségben az egyházzal, az egész egyház és nem a maguk javára. Ezért az egyház életéből soha nem hiányozhat azok jelenléte, akik bár maguk is bűnösök, mint mindenki más, de mégis az a feladatuk, hogy megmutassák az egész világnak, hogy a meghalt és feltámadt Krisztus a minden, vele és érte érdemes élni.
Ha megnézzük Szent Ferenc idejében az egyházat, azt látjuk, hogy akkor is szekuláris volt például számtalan eretnekség, ha nem is a mai értelemben. Ferenc az egyházon belül egy életformát kezdett élni, visszatért az evangéliumhoz. Ma mi egy másfajta szekularizációval találkozunk, sokan meg vagyunk keresztelve, mégis az érződik, hogy a keresztény értékek megélése háttérbe szorult. Mit kell tennünk nekünk ma? A kérdésre a választ önmagunkban találjuk meg: személy szerint mindannyiunknak meg kell térnünk, az értékeket élnünk kell, és csak utána tanítanunk. Szent Ferenc először maga tért meg, változtatta meg gondolkodásmódját, ami addig számára keserű volt, az édessé vált, ahogy maga fogalmazza meg végrendelete első soraiban. Amikor pedig a szabályzatot megírja, az Úr Lelkének működését tapasztalta meg az ő és testvérei életmódjának kialakításában és annak megformálásában. A Regula nemcsak a külsőségekben megnyilvánuló szerzetesélet szabályait tartalmazza, hanem azt a lelkületet is, amellyel a külső, formális dolgokat meg lehet valósítani. Ezért nem találunk benne minden élethelyzetre pontos utasítást, sőt néhol a közösség vagy a testvér szabad belátására és lelkiismeretére bízza a döntést. Ezért kell Istenre figyelő tekintettel járnunk a világban, miközben minél hitelesebb szerzetesi élet megélésére törekszünk. Ezután leszünk igazán a nép barátai, kolostoraink, rendházaink pedig olyan helyek és biztos pontok a hívek és minden jóakaratú ember számára, amelyek valódi erőforrást jelentenek és lelki oázisok számukra.

Krisztus jelképe a világosság forrása                                                                                      Fotók: László F. Csaba

– E napok nagy kihívása kapcsán írta: „Megszívlelendő Assisi Szent Ferenc atyánk útmutatása: amikor a beteg testvérekkel való bánásmódról beszél, ha reményvesztett, elkeseredett, szorongó, túlzottan aggodalmaskodó felebarátainkkal találkozunk, lelkileg támogassuk őket, azt tegyük egyszerűen, amit szeretnénk, hogy hasonló helyzetben velünk is tegyenek, úgy bánjunk velük, ahogy hasonló helyzetben mi magunk is szeretnénk.” Képesek vagyunk elfogadni ezt az intelmet?

– Igazi kihívás a szent életű elöljáróink életvitele, számunkra pedig intelmeiknek elfogadása és követése. A válasz igen, képesek vagyunk megfogadni az intelmeket, és mind testi, mind pedig lelki betegeinket ápolni, támogatni.
Ahogy a húsvét a válasz a nagypéntekre, az Isten válasza a félelemre, a kilátástalanságra, úgy a betegek ápolása az ember válasza a betegségre, hogy nem fél a betegektől, a betegségtől. A betegeket ápoljuk, gyógyítjuk, tartjuk bennük a lelket, imádkozunk értük. Tesszük mindezt emberségből, lelkiismeretünk szavára hallgatva.
Ugyanakkor imádkozunk az orvosokért, akik egészségük árán is mindent megtesznek a gyógyításért, imádkozunk a kutatókért, akik nappal és éjszaka, teljes erejükkel a betegségek ellenszerének kutatásán dolgoznak, és támogatjuk a társadalom vezetőit, akik próbálnak mindent megtenni a járvány hatásainak enyhítésére.

– Ön rendkívül aktív, mozgékony ember. Hogyan bírja, hogyan éli meg a kényszerű félrevonulást?

– A karantén beálltával a kolostor falai közé szorultunk, azonban ez számomra nem jelentett nagy változást, hiszen előtte is a mindennapok nagy részét a kolostorban töltöttem, ugyanakkor fontosnak tartom a mindennapi fizikai mozgást. Miközben azon gondolkoztam, hogy ezt most hogyan lehet megoldani, megoldásként egy ismerősöm ajánlott néhány olyan tornagyakorlatot, melyet kifejezetten a karantén idejére állítottak össze, és akár a szobában is elvégezhető.
Úgy vélem, hogy miközben betartjuk a megelőző előírásokat, lelkileg is erősítenünk kell magunkat és egymást. A rendszeres imaalkalmak, elmélkedések lelki egyensúlyt adnak. A betervezett testvéri látogatásokat egyelőre nem lehetséges elvégezni, de igyekszem telefonon tartani a testvérekkel a kapcsolatot. Igyekszem a rendtagokkal együtt jómagam is lelki támaszt nyújtani az azt keresőknek a média és a közösségi oldalak segítségével. Ha igyekszünk nem belekeseredni, hanem azzal kezdeni valamit és abból építkezni, ami adva van, észrevesszük, hogy másra is képesek vagyunk, új lehetőségek nyílnak meg előttünk. Sok visszajelzés érkezett, amely megerősített engem is. A gyakorlat igazolta a már ismerős mondást: miközben másokat vigasztalsz és bátorítasz, te magad vigasztalódsz, és lelki békére lelsz, így egy őszinte mosolyunkban nem lesz nehéz meglátni Isten szeretetét.

– Idei húsvéti ünnepünket merőben más feltételek között üljük meg, mint máskor, bizonyára elmaradnak a nagy közösségben megélt történések. Mit tanácsol, hogyan ünnepeljünk?

– Az elmúlt napok, hetek során olyan újszerű kihívásokkal kerültünk szembe, melyek legalapvetőbb szokásainkat is megváltoztatták. Nemcsak a vendéglők és a kis­üzletek stb. zártak be, hanem városaink, falvaink vagy épp templomaink is elnéptelenedtek. Elöljáróink szavára hallgatva otthon maradunk, így próbálva minél kevesebb fájdalommal átélni ezt a böjti időszakot.
Elmondhatjuk, kevesek életében volt a nagyböjt ennyire szomorú és lemondásokkal tele. Nemcsak a hústól és mulatozástól tartózkodunk, hanem a baráti összejövetelektől, a nagy sétáktól és vásárlásoktól, de még a templomlátogatástól is. Lemondtunk a szabadidőnk kedvünk szerinti eltöltéséről, próbálva megóvni ezzel mind önmagunkat és családunkat, mind pedig embertársainkat a kitett veszélyektől.
Bezárultak házunk ajtói, de lelkünk ajtói még tágabbra nyíltak, lehetőséget teremtve az elmélkedésre, az Istennel való kapcsolatunk építésére, elmélyítésére. Tudom, hogy sokan használták ezt a rendkívüli böjti időt erre, több időt szántak a Szentírás olvasására, az online szentmisék és elmélkedések követésére, lelkigyakorlatra.
A nagyhét és húsvét ünneplése nem lehetséges a nagyböjt nélkül. A húsvét azzal válik ünneppé, hogy készülünk rá, várakozunk, várjuk az Úr feltámadását, és várjuk, hogy mi is kiszabadulhassunk a házainkból, és újból szeretteink körében ünnepelhessünk utcákon, tereken. Ha nincs várakozás, nincs ünnep. A húsvét igazi nagyságát és örömét a 40 napos böjti időszak és a nagyhét átélése teszi teljessé. Ha nincs halál, nincs feltámadás sem. Ha nem vagyunk szomorúak Jézus haláláért, nem tudunk örülni Jézus feltámadásának. Ha nem tudunk elcsendesedni a nagyböjtben, akkor a húsvéti öröm sem a csend megtörése, hanem mindössze a hétköznapok zajának a része.
Az idei nagyböjt még inkább az elvonulásról, elcsendesülésről szólt, a húsvét sem a nagy ünneplésről, határkerülésekről, bálokról fog szólni, hanem a családról és a családi körben tartott közös elmélkedésről, a szentmiseáldozat együtt hallgatásáról, közös imádságról.
Idén ez legyen a mi családi ünnepünk, éljük át méltósággal, lelki örömmel, imádsággal és várakozással, hogy amint Jézus is elgurítván a követ, kiszabadult a sírjából, mi is mihamarabb kitárhassuk ajtóinkat és kiszabaduljunk házainkból.

Akár ez is tetszhet
1 hozzászólás
  1. […] Magunk helyett a fölséges és dicsőséges Istenre tekinteni […]

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek