Ébren tartott emlékezet

130

Könyvbemutatóra hívjuk ma olvasóinkat: a Kájoni János Megyei Könyvtárban du. 5 órakor mutatjuk be a Hargita Népe két legújabb kiadványát, Daczó Katalin „Vezényszó nélkül is haptákba állt a század…” Emlékképek a nagy háborúból című kötetét, valamint Kovács Hont Imre Tanyavilág című riportgyűjteményét. Daczó Katalin a kötet anyagának gyűjtéséről, a múltidéző kiadványok fontosságáról beszél Sarány István kérdéseire válaszolva.

daczo kati

– Érdekes színfoltot képeznek a Hargita Népe napilapban rendszeresen jelentkező írásaid, amelyek a múltba kalauzolnak el. A visszajelzések alapján állíthatom, hogy az olvasók szeretik ezeket az írásaidat. Az első világháború kirobbanásának 100. évfordulójára emlékeztünk tavaly, ekkor indítottad Emlékképek a nagy háborúból című sorozatodat is. Mi adta hozzá az ötletet?

– Folyton próbálom ébren tartani az emlékezetet, és erre leginkább az évfordulók jelentenek apropót. Tavaly, az első világháború kitörésének 100. évfordulója közeledtével úgy éreztem, lapunk sem mehet el említés nélkül a jubileum mellett, de hogy végül harmincrészes sorozat kerekedik belőle, akkor még nem gondoltam. Korábban is foglalkoztam első világháborús témával – különösen az 1916–17-es esztendő történéseivel – de, akkor, a lehetőségtől fellelkesülve próbáltam átfésülni a csíkszeredai levéltárban a Csík vármegyei alispáni hivatal 1914–1915-ben keletkezett iratait, azt remélve, hogy az ügycsomók esetleges kiindulópontot jelenthetnek, eddig vidékünkön fel nem dolgozott eseteket tárhatnak elém és egyúttal az olvasók elé. Hasonló segédeszközként szolgált a korszak helyi sajtója is. Az így talált történeteket, érdekes eseteket próbáltam aztán továbbgöngyölíteni a természetes kíváncsiságtól hajtva: Mi lett a vége…? Vajon hazatért a hős? Ha hazatért, mi lett belőle, mennyire nyomta rá az életére a bélyegét a háború? Ápolják az unokák a vitéz emlékét?

– Miért tartod fontosnak a múlt emlékeinek feltárását, bemutatását?

– Néha azt gondolom – s néha azt akarják mások is elhitetni velem! –, hogy nem is fontos. „Elég mai esemény, történés van a világban… Kit érdekel a múlt? Kit érdekel, mi hogyan történt?” Máskor úgy látom, nagyon is fontos. Talán, ha kellőképpen ismernénk a múltat, nem forognánk folyamatosan a saját farkunk körül, nem fedeznénk fel spanyolviaszként mindent újra, nem dolgoznánk ki újból és újból például túlélési stratégiákat, vagy kivándorlásellenes programot vagy iparosítási elképzeléseket, hanem azt kellene megnéznünk, hol, miért feneklett meg, min bukott el 100 éve, 200 éve a hasonló kezdeményezés. A múltat böngészve jól látom, hogy nem voltak erkölcsösebbek, tisztességesebbek, nagyobb hazafiak elődeink sem, mint mi vagyunk, akadt akkor is korrupt szolgabíró vagy közjegyző, történtek visszaélések még a hadisegélyekkel is. Az emberek minden korban esendőek voltak, semmiképpen sem szentek, éppen ezért néha zavarba is ejt, hogy kiről mit közölhetek, megérdemli-e egyik-másik előd az említést, aztán a következő pillanatban úgy látom, nem az én dolgom az ítélkezés – hadd ítélje meg az olvasó, tanuljon belőle, ha akar…

– A sorozatban bevetetted az újságírók teljes fegyvertárát: interjúkat készítettél utódokkal, korabeli dokumentumokat kutattál fel az állami levéltárban és családi hagyatékokban, újságok, fényképek százait nyálaztad át. Mit tapasztaltál: mennyire élnek az utódokban az első háborúhoz kapcsolódó emlékek, s mennyire maradtak fenn a korra vonatkozó dokumentumok?

– Gyakran tapasztaltam azt – és segítőtársaim, a különböző csíki falvak helytörténészei is –, hogy a ma élők tudatában a két világháború összemosódik, ami nem csoda, hiszen történelmi léptékkel mérve, mondhatni egyszerre zajlottak, sokszor ugyanaz a személy megjárta mindkét háborút, esetleg egyazon nevű apát-fiút egyesített az emlékezet. Sokszor, ha van egyenes ági leszármazott, akkor még él egy halvány emlék, de ez sem törvényszerű, mert nemegyszer előfordul, hogy az unoka bútorostól, fényképestől, függönyöstől adja el, vagy bontatja le a nagyszülők házát, mert palotája nem fér a birtokon… Az első világháborúnál maradva, szinte hihetetlen, hogy mennyire nem él/nem élt a köztudatban az 1916-os román betörés emléke, pedig nagyon fontos lenne ennek alapos, tudományos feldolgozása és különösképpen kibeszélése. Azt hiszem, felmenőink egyszerűen óvni akarták a következő nemzedékeket az események elhallgatásával, miközben a szálka benne maradt a sebben… Egy pszichológus talán meg tudná magyarázni, miért tanulják gyerekeink oly nehezen a román nyelvet, pedig folyton csak verjük beléjük… A korra vonatkozóan egyébként sok asztalfiók és a levéltár is számtalan dokumentumot, visszaemlékezést, naplót, levelezőlapot őriz – ezekből is táplálkozott jelen kötet, mert fontosnak tartom a közzétételt, a hozzáférés biztosítását. S itt hadd köszönjem meg Balázs Árpád fotós kollégánk munkáját, aki elkísért gyűjtőútjaimra és felvételeket készített adatközlőimről, a felkeresett helyekről, másolatot a dokumentumértékű régi fotográfiákról.

– Újságírói kutakodásod alkalmával mi volt a legnagyobb elégtételed?

– A legnagyobb elégtétel számomra az olvasók visszajelzése vagy a felkeresettek öröme. Ez utóbbiak gyakran meglepődtek, sokszor nem is tudtak a kitüntetésről, nem ismerték a cikket, ami a nagyapáról, dédapáról jelent meg, és aminek nyomán elindultam. No, de a munkámnak éppen ez a legizgalmasabb része: a nyomozás. Ez a detektívesdi nem minden esetben tükröződik a megírt cikkben – sokszor éppen helyhiány miatt –, de voltak esetek, most, az Emlékképek… megírása során is, amelyek egyszerűen nem hagytak nyugodni, és még az újságban való megjelenés után is izgatott a téma: például az első között önkéntesnek jelentkező taplocai Holló Bálint születési adatait a könyv megjelenése előtti napokban kerestem ki a levéltárban – onnan tudom, hogy mindössze 16 éves volt. Vagy különösen érdekesnek tűnt számomra egy szerelmi történet – végül is sikertelen – felgöngyölítése, vagy Ladó István testőrfőhadnagy esete és az utódok felkutatása is: így talált egymásra száz év után az egykori Csíki Lapok újságcikke és Ladó István fotói. Hasonló élményt jelentett a csíkszentdomokosi Szabó Gergely, a katona-poéta nem mindennapi családjának felkeresése.

Igaz, azt reméltem, hogy a tizenkét gyermeket felnevelő harangozó verseit is megtalálom – sajnos, csak néhány rigmusa maradt meg az utódok emlékezetében. A napisajtóban dolgozva, sokszor elgondolkodom azon, hogy mennyi olyan témáról írunk, ami ma nagy dolognak tűnik, de 10-50-100 év múlva senkit nem érdekel, vagy mennyi igazán fontos hír, vagy éppen nagy, nemes cselekedetről, netán világrekordról szóló híradás jelenik meg a lapok hasábjain, sok igazán lényeges dolog is – de évek múltával ezekre sem emlékszik senki. Élnek mellettünk emberek, akiknek a nevét mind ismerjük, mert valamiben kitűntek, kiválóak, tudósok, de semmit sem tudunk az életükről, a gondolkodásukról. Ötven év múlva már kutatnánk, s rájövünk, hogy morzsákból kell összegyűjtögetni. Én is ezt teszem a múlt embereivel: próbálom apró részletekből összeállítani vonásaikat, s egyúttal a korabeli társadalom lenyomatát is.

– Olyan mennyiségű információ gyűlt össze az eltelt esztendőben, hogy kötetre való anyag kerekedett belőle. Milyen szempontok szerint válogattad ki a kötet tartalmát?

– Harminc része jelent meg az Emlékképeknek 2014–15-ben, és a sorozat anyagainak nagy többsége helyet kapott a kötetben. A válogatásban Cseke Gábor, a kötet szerkesztője is részt vett. Ő is mindvégig felkarolta, népszerűsítette a sorozatot, sőt ötleteket, témákat is adott, ezek egy részét viszont még nem sikerült megírnom. Októberben, éppen a kötet szerkesztése idején egyelőre beszüntettem a sorozatot, de nem búcsúztam el az olvasóktól, talán nem is zártam le végleg, hiszen a Nagy Háborúra való emlékezés Csíkban, Székelyföldön nem zárulhat le 2015-ben. Gyászos emlékű események – pl. a menekülés, Csíkszereda leégése, az úz-völgyi harcok – századik évfordulójára való emlékezés még hátravan, így akár egy új kezdetet is hirdethetnénk, arra biztatva az olvasókat, jelezzék, ha az adott korszakból visszaemlékezések, fotók, dokumentumok vannak a birtokukban. És apropó, hadd köszönjem meg ezúttal is az olvasóknak, hogy adataikkal, észrevételeikkel, fényképeikkel és nem utolsósorban történeteikkel hozzájárultak a kötet megszületéséhez – és az emlékezés ébrentartásához!

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.