Az arány jegyében

74

Látogatható Atyhán a Kakasülő Galéria. A Vinczeffy László Munkácsy-díjas festőművész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja által megálmodott és megvalósított kortárs művészeti létesítmény idei kiállítási anyagát ismerteti Vargha Fruzsina művészettörténész.

Bocskay Vince: Alvó múzsabronz, kő 9,5 x 30,3 x 52,5 cm

A mai erdélyi képzőművészetnek 2014-ben egy jelentős és erőteljes epicentrumává vált Atyha és a Kakasülő Galéria. Alapvetően egy barátságokon alapuló művészcsoportról beszélünk, amely mégis olyan igazodási pont lehet, amely számos értékes tárlattal örvendeztetett meg minket. Másodsorban pedig azért, mert az élmények mellett a kulturális térképre helyezte, a szellemi vérkeringésbe kapcsolta, és még inkább láthatóvá tette ezt a falut. Történt mindez az erdélyi képzőművészet olyan elismert alakjainak segítségével, mint Ábrahám Jakab, Barabás Éva, Berze Imre, Bocskay Vince, Deák Barna, Deák M. Ria, Kiss Levente, néhai Köllő Margit, Kuti Botond, Kuti Dénes, Márton Árpád, Vargha Mihály és végül, de nem utolsósorban, Vinczeffy László.
Kérdések. Napjaink emberének talán legnagyobb betegsége, hogy mindent az ész irányít, és egyre kevesebbet a lélek és az érzékek. Így pedig nyilván értelmezhetetlennek tűnik egy olyan ecsetvonás, ami ösztönösen, belülről vezérelt, vagy egy vésőnyom, amit nem a test, hanem a képzelet ereje, esetleg az anyag organikus volta, önállósága, vagy éppen a természet irányít.
Miért éppen rajza az embernek? Tehetjük fel a kérdést Ábrahám Jakab munkái nyomán. Nem árulok el nagy titkot, hiszen láthatjuk gyermekeink, ismerőseink kezdeti próbálkozásain, hogy minden képalkotás alapja a rajz. El egészen a reneszánsz művészekig minden esetben a vonal és a rajz teremt meg egy olyan alapot, amelyre később ráépülhetnek a különböző misztifikációk. Minden látszólagos kuszaság ellenére egy letisztult formaképzést láthatunk.
És rajza az embernek, mert rajza a föld azon élőlényének, mely irányít és irányítva van, akárcsak a ceruza vagy a tus hegye a papíron.
Összeköttetések a fent és a lent között. Az egyes síkok és dimenziók összefüggései szintén az egyenesek, a lezárt szakaszok által valósulnak meg elsősorban. Deák Barna munkái kiemelik annak lehetőségét, hogy a különböző kisebb-nagyobb, látszólag ellentétes elemek összeköttetésbe kerülhetnek. Mindig van, mit mondjon egy háló vagy egy csigaforma, esetleg egy konkrétumok mögé bújtatott stilizált elem is. Ezek a művek visszavisznek sokszor egészen az eredetünk kérdéséig, és valamilyen formában színvallásra köteleznek. Az egyszerű vonalvezetés utat ad a tekintetnek és burkoltan kijelölt ösvényeken vezeti, szervezi a tereket.
Mit jelenthet az újraértelmezés és újraalkotás a képzőművészetben? Két egyszerű példán keresztül erre választ is kaphatunk. Talán ismerős lehet Diego Velazquez és Jan Vermeer neve, illetve az Udvarhölgyek és a Tejet öntő nő címet viselő alkotások. Kuti Botond képeit nézve felfedezhetünk visszatérő elemeket, beállításokat, de új formába öntve. Dinamikus, hangsúlyos és lendületes ecsetkezelés, szabad színvilág társul egy fiatalos és szenvedélyes látáshoz, illetve értelmezésmódhoz.
Barabás Éva Lilla mesél című alkotása megidézi a végtelent, a képzelet nyomán pedig két ember meghitt kapcsolata egyetemessé tágul. Az újraélés eseménye itt is megtörténik. Szemünk elé tárja a fantázia lehetőségeit, kiszínezi és a meleg-hideg kontrasztok ruhájába öltözteti képződményeit, formáit. Átlényegül nem csupán az ember, de a szín, a vászon és az ecset is. Esztétikai élménnyé, teremtővé és műalkotássá válik.
Előtér és háttér hangsúlya, aprólékosság és elnagyolás kettőssége. Kuti Dénes ma kiállított művei megmutatják a meghasonlások jelenvalóságát a művészi kifejezésben. Megfigyelhetjük azt, ahogyan az alkotó különböző attitűdjei kifejeződnek az előtér és háttér megragadásában, valamint a festői felülettérré való alakításában. Gondoljunk itt elsősorban az aprólékosan kidolgozott és a lendületesen, mondhatjuk, hogy elnagyoltan megjelenített elemek harmóniájára. A festészet jelen esetben olyan megjelenítésre kap esélyt, ami figyelemfelkeltő, és nosztalgiára is ösztökél. Visszavezet a gyermekkorba, az egyéni történelembe, vagy éppen egy zenei etűd lapjai közé.
Hideg és meleg. Vannak olyan fogalmaink a mindennapokban, amelyeket pozitív vagy negatív jelentésekkel ruházunk fel. Márton Árpád festményei előtt állva, szembesülünk egy olyan állítással, amit néha egyszerűen az utcákat járva mi is kimondhatnánk. Az elme, a szív és legfőképpen a lélek tart olyan minőségeket, érzelmeket, amelyek annyira közel vannak egymáshoz és mégis hihetetlenül távoliak. Olyan vékony a határ a vörös és a kék között, és olyan vékony a határ szeretet és gyűlölet, realitás és álmodozás, hideg és meleg között is. Mégis általában óriási szakadékokat vonunk ezen tartalmak és látványok kifejezésében.

Márton Árpád: A lélek lajtorjáraolaj, tempera, farost 65 x 60 cm

Leegyszerűsítve a szobrászat a formák, a festészet a színek, a grafika a vonalak művészete. Behatárolhatjuk ezt éppen ennyire? Pablo Picasso Guernica című műve a spanyol polgárháborúban lebombázott városról emlékezik meg. De a picassói egyetemességet miért ne láthatnánk egy mai, fiatal, erdélyi szobrász 94 fadarabkájában? Berze Imrénél egy olyan szaggatott egység jön létre, amely távolról sokakban a kubizmus formavilágát idézi fel, ugyanakkor talán hiányzik belőle a szürke komorság. Átjárja a fa melege és a játék, melyet a fadarabkák közötti rések megengednek a fénnyel való kapcsolatuk által.
Nézzük meg Vargha Mihály Király címet viselő munkáját is, hasonlóan elemző mentalitással. A színezett, az erőteljes vágásokkal tarkított fa mind ötvözi a szín és az anyag adta lehetőségeket. Ahogy az emberek sem egyformák, úgy az arcok, az egyes karakterek és tulajdonképpen semmi sem egyforma a világban. A művek szinte önmaguk posztamensei, így pedig még önállóbbakká, még egyénítettebbekké válnak. Az organikus munka új világokat teremt. A színek, vonalak, formák és vésetek pedig megmutatják ezeket az egyedi, új világokat, de nem elkülönülve, hanem egységet képezve.
Hidegebb, ugyanakkor hatásában hasonlóan lágy érzetet kelthet a bronz. Bocskay Vince művei rájátszanak egyrészt az anyag által megengedett lehetőségekre, mintázásra, vésetekre, cizellálásra, ugyanakkor a témák nem mindennapi voltára. A groteszk formák és jelenetek bekerülnek valami mesebelibe, valami beláthatatlanba. Nem látjuk azt, amit a múzsa szeme lát, és nem látjuk azt, ami a függöny mögött van. Talányok egész sokasága vonul fel a két bronz műalkotásban, amelyek kíváncsivá teszik a nézőt, és ott marasztalják a posztamensek előtt. A művész ezzel a hatással vonja be alkotásaiba a nézőt és teszi aktív szemlélővé.
És ahogy a patina nem választható le a bronz szoborról, úgy mondhatjuk, hogy építészet és szobrászat ugyanilyen okkal és joggal válhatnak egymás megformálójává és kiegészítőjévé is. Kiss Levente szobrászművész talán éppen ezzel az apropóval szinte antropomorf mozdulatba kényszerít egy gótikus ablakkeretet. Az időben és sokszor térben is olyan távolinak tűnő építészeti elem ez által a megfogalmazás által visszakerül a szemlélő érdeklődési körébe, sőt talán túl ezen, bekerül a mindennapi élet körforgásába.
Ha pedig már színeket, műfajokat társítunk egymáshoz, társítsuk végül a vonalvezetés erejét is a szobrászathoz. Mítoszok, mesék, esztétikai minőségek. Sánta Csaba munkája mindezeket egymásba foglalva kerül a posztamensre. Az anyag keménysége, mondhatni hidegsége játékot és vidámságot nyer a csigavonalak, a vésetek az egyszerű formák kisebb és nagyobb megmutatása nyomán. Mindegyik mű egy önálló kis történet, egy egyéni mitológia mind a szobrász, mind a néző, mind pedig az élő műtárgyra vonatkozóan.
Mit jelent az, hogy vegyes technika? Deák M. Ria munkái ezt válaszolhatják meg. Egyrészt jelentheti a vékony, szinte áttetsző anyag keveredését a vastag, tömött, melegebb anyagéval. Másrészt jelentheti a rusztikus, durvább felület kontrasztját a sima, egyszerűbb szövésű, alacsonyan domborodó síkkal. Harmadrészt pedig megmutathatja az átjárhatóságot az egyes szigetek, színek, formák és anyagok között, melyek úgy válnak egységessé és konkréttá, hogy közben nem záródnak be a szemlélő és a képzelet előtt sem.
Ugyanezt a kérdést megválaszolhatjuk viszont egy más megközelítésben is. Amikor a gyermekkor apró elemei, vagy a falu szembetalálják magukat a szürke szín sugallta komorsággal, azt hihetnénk, hogy elveszítik bájukat. Köllő Margit emléke és munkái általi jelenvalósága cáfolja ezt a berögződést. Margit néni sajnos már nem lehet itt közöttünk, de hitvallása itt van a falakon. Az anyag finomsága és a kifejezés ereje mindeneknél döntőbb, élőbb és áthatóbb.


Hogyan elevenedhet meg a festék a vásznon és közelíthet szó szerint a néző felé? Vinczeffy László művei ezt a kérdést segítenek megfejteni. A domborműszerű, tapintható faktúra egyfajta technikai újításnak számít, mely durvává, többdimenzióssá teszi a képeket. A különböző absztrakt formák így szinte kráteresekké válnak, kis vulkánokat képeznek, melyek közelebb nyomulnak a szemlélőhöz, igénylik a kezet és a tapintást. Ugyanakkor azt is mondhatnánk, hogy a vászon megelevenedik. A kis, foltszerű képződmények rájátszanak a fény-árnyék kontrasztokra, élővé varázsolva a műalkotás minden apró részletét.
A kiállítás címe Arányok. Talán ezzel kellett volna kezdenem, de úgy éreztem, hogy végszóként sokkal könnyebb arányokról beszélni, főleg ha kérdéseket igyekszünk először tisztázni. Mi, mivel, hogyan és milyen mértékben aránylik? Legtöbbször ebben a kontextusban használjuk a szót. A mai nap ünnepére úgy módosítanám, hogy át kell értelmeznünk a kifejezést. Nem számokban kell mérnünk az arányokat, hanem emberekben, esztétikában, csodákban, azaz műalkotásokban. Egyedivé teszi a jelen tárlatot az, ahogyan a művészek az általuk használt anyagokat kezelik, ahogy a színeket keverik és a vászonra viszik. Egyedivé varázsolja a kiállítást az, ahogyan a rajz nemessé, a fonal és a textilszövet uralkodóvá és mégis selymessé válik. Így azt mondanám, hogy az arány ma inkább viszonyulást, precizitást, átváltozást jelent.

A Művészek Atyhai Társaságáról

Mit jelenthet Erdély a képzőművészetben? Mit jelent Sóvidék fogalma? Mi is a kortárs képzőművészet? Kérdések, amelyekre a Művészek Atyhai Társaságának és a Kakasülő Galériának talán vannak válaszai, kérdések, amelyekre tizennégy művész mindegyike egyedi megfogalmazásban válaszol. Van, aki a formák, van, aki a színek, van, aki a vonalak, és olyan is van, aki a fonal megszólítása által kíván megnyilatkozni. Különbségek ezek, amelyek anyagokat, eszközöket, módszereket jelölnek, de nem különálló értékrendeket.
Jakobovits Miklós (1936–2012) meghatározása a legelső kérdésre olyan jelzőkkel válaszol, mint a hagyományhűség, a gyökerekhez, otthonhoz, családhoz való ragaszkodás. Ez lenne Erdély a művészet világpalettáján. Évtizedekkel később ehhez az értelmezéshez talán még hozzáilleszthetnénk a közösségszervezés fogalmát, ami a kiállító alkotók mindegyikét a legteljesebb mértékben meghatározza. A tárlaton mindezen megállapítások legitimitást is nyernek. Szobrászat, festészet, grafika, textilművészet. Doméniumok, amelyek a képzőművészet magját, gyökerét és valamiképpen alapját képezik. Otthon, család és egy barátságalapú szerveződés. Definiálhatnánk így tulajdonképpen a Művészek Atyhai Társaságát, amelynek kirobbanási központja éppen Sóvidék. A régiót immár néprajzi és természetrajzi jelentőségén túl a képzőművészet is segít térképre helyezni, és azon a helyen megszilárdítani.
A helyszín leírásába fél évtizede a forgatós táncok, a történelmi valóságok és a természet adta különlegességek mellé bekerülhet egy csűrben kialakított galéria is.
És hogy mit jelent a kortárs képzőművészet? A kérdés rendkívül kétélű és néha nehezen megragadható, hiszen tekinthetjük kortárs alkotónak azt, aki ma élő és jelenlevő, de azt is, aki a ma kérdéseit, problémáit, a korszak ideáit boncolgatja munkái által. A tárlaton végighaladva azt mondanám, hogy a 2014 óta működő csoport mindkét esetet alátámasztja. Láthatjuk a festék újfajta, robbanásszerű, néha fotográfiát idéző, illetve esetenként faktúra alapon történő felhordását. Szembesülhetünk a szobrászat különböző anyagokkal való játékával, patináinak, festékeinek kontrasztjaival, felületeinek amplitúdóival. A grafikák és nyomatok vonalvezetési finomsága, kuszasága, a kontrasztok keveredése szintén fellelhető a kiállítás anyagában.
És végül, de nem utolsósorban a képzőművészet kiterjesztett doméniumaként szemlélhetjük a textilművészet alkotásait erőteljes, néha nyers színeivel, a szövőszék húrjainak játékával, a felületek dinamikájával. Mindezekhez a technikai megvalósításokhoz pedig végezetül társítsuk a sós levegőt, a témák hazaiságát, a kibontakozó hangulatok erejét, nyersességét, vagy éppen a helyi mítoszokat, mely elemek mindegyike aktualizáló, ugyanakkor új szervezőelvként működik.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek