A mi ötvenhatunk

52

Huszonöt évvel ezelőtt, 1993-ban vettem részt először Magyarországon az 1956-os megemlékezésen, az 1956-os Magyarok Világtalálkozóján. Újságíróként csöppentem a népes erdélyi küldöttségbe, akkor ismertem meg személyesen is pár erdélyi ötvenhatost. Volt köztük festőművész, tanár, politikus, polgármester is. Különböző habitusú, vérmérsékletű, kedélyállapotú emberek voltak, de összekötötte őket a közös sors. Az a tény, hogy zsenge fiatal korukban mondvacsinált ürüggyel a rendszer kegyvesztettjei lettek, s bár még jóformán gyermekek voltak, osztályellenségnek bélyegezték őket, s ma már ártatlannak tűnő cselekedeteikért súlyos börtönéveket kaptak, egész életüket végigkísérte a megbélyegzés, a kirekesztettség. Megkapó volt számomra a körükben tapasztalt bajtársiasság, még az egymás ugratásában is volt valami, amit a kívülálló nem értett, csak érzett és csodált.
Akkor végigjártuk a forradalom helyszíneit, leróttuk kegyeletünket a rákoskeresztúri új köztemetőben található 301-es parcella sírjainál, magyarországi ötvenhatosokkal, hivatalosságokkal találkoztunk. Hogy emlékeimet felfrissítsem, előkerestem akkori kollégám, Kristó Tibor beszámolóját, s újra megelevenedtek a hajdani bajtársak sok év utáni újbóli találkozásának örömteli pillanatai. Mint kollégám írja, „igyekeztek egymás közelségébe kerülni, mint hajdan a cellákban”. Arról is beszámolt, hogy „Olyanok is voltak, akik 30 esztendeje nem találkoztak egymással, így nem csoda, hogy a 301-es parcella koszorúzása alkalmával – itt találkoztak először – az első kérdés így hangzik: Hol voltál? Hányas zárkában, kivel?”
Kollégám írása végén közölte a világtalálkozón részt vett Hargita megyei ötvenhatosok névsorát is: Kelemen Csongor, Barra Lajos, Ambrus Miklós, Szőcs László Csíkszeredából, Jámándi Emil Karcfalváról, Biczó János Tusnádfaluból, Páll Lajos Korondról, Kovács Gyula, Sándor Balázs, Páll László Székelyudvarhelyről, Patakfalvi János Székelykeresztúrról… Az írásban korábban Nagy Benedeket is idézi. S azt is megjegyzi, hogy az erdélyiek között tapasztalható összefogás és az általuk megfogalmazott igény, miszerint, mikor ’56 mártírjaira emlékeznek, ne feledkezzenek meg az erdélyi bajtársakról sem, üdítő epizód volt különböző magyarországi és emigráns ötvenhatos szervezetek közötti ellentétekkel terhes légkörben.
A találkozóról még őrzöm a történelemleckével felérő beszélgetések emlékét, no meg egy emlékérmet, amelyet erre az alkalomra adtak ki, s amelynek példányait ma az interneten kínálják eladásra… 1000 forintért.
Azóta többször találkoztam ötvenhatosokkal, némelyikük visszaemlékezéseit olvastam, másokét pedig volt szerencsém szerkeszteni, nyomda alá rendezni. S nemrégiben olyan kedves tanárral találkoztam – aki azóta öröklétre szenderült –, akit egy életen át gyötörtek a kérdések, hogy mi lett volna, ha az ötvenhatos eseményeket követő boszorkányüldözés nem pecsételi meg egész osztályközösségek életét, karrierjük alakulását. Pedig ők nem voltak hősök, csupán áldozatok.
Mint írtam, legutóbbi, az ötvenhatos eseményeket követő megtorlás áldozatául esett beszélgetőtársam nincs már köztünk. Mint ahogy egyre több név hiányzik Kristó Tibor kollégám névsorából is.
Rájuk is emlékeztünk tegnap, a mi Október 23-ánkon.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.