A marosvásárhelyi Nagy Imre-kiállítás margójára

23

A zsögödi születésű Nagy Imre (1893–1976) 1959-ben mintegy száz művet ajándékozott a Maros Megyei Múzeumnak. Ezek a munkák egy ideig állandó kiállításon szerepeltek, majd raktárba kerültek. Jelenleg a zsögödi mesternek 125 munkája látható 2021. január 31-ig a Kultúrpalota jobb szárnyának II. emeletén. A ma egy hete tartott tárlatnyitón szerzett élményeit osztja meg az alábbiakban Nagy Imre csíki hagyatékának ny. kurátora, Szabó András.

Hááát… – kezdjem jó székelyesen, mert a téma helye és három híján összes érdemleges szereplője székelyföldi –, …megláttam a legközkedveltebb világhálós közösségi oldalon, hogy a Maros Megyei Múzeum igazgatójának, Sós Zoltánnak eszébe jutott, hogy az intézmény művészeti részlegének a tulajdonát képező 135 tételes Zsögödi Nagy Imre-hagyatékának 125 darabját egy félesztendőnyit kiállításon tegye látogathatóvá. Annak ellenére, hogy nyugalomba vonulásomkor elhatároztam, hogy többé semmi, amivel addig foglalkoztam, nem érdekel – mégis úgy látszik, a két hónap híján harminchárom esztendőnyit kitevő, a Mester csíki hagyatékának kurátorsága –, elegendően erős lelki nyomot hagyott bennem ahhoz, hogy a hír tudomásulvételekor megborzongjak, olyannyira, hogy családi mindennapjaink egynapi abbahagyását tekintsem elsődlegesnek, s a feleségemmel elinduljunk: irány Marosvásárhely, Kultúrpalota! S bár a netes időjárás-előjelző esőt ígért aznapra, gyönyörű, végig napsütéses napunk, sőt számomra még igen meleg is volt.

És ha már a székely ember egész napos – bár úti elemózsiát nem tarisznyált –, de útnak indul a du. ötkor nyíló kiállításra, jó székely szokás szerint nemcsak az utazást és annak célját tekinti fő tevékenységének, hanem rokont lát, kirándul, eszik, kegyeletet ró… Szé­kelykeresztúr volt az első állomásunk: sógorommal való találkozás. Onnan a Gagymente látvány- és lelki gyönyörűséget nyújtó vidékén át gurultunk a Bözödújfalu helyét bitorló tóig, onnan Balavásárig, ahol megebédeltünk: jó idő, maszkmentes terasz, finom nyakkaraj, és egy nagy karimájú kalapos, elegáns-gondosan hátrafésült hajú, fehér inges, exkluzívnak mutatkozó fogyasztószomszéd. Onnan pedig irány Koronka: kegyeletrovás Szabó nagyszüleim sírjánál. Délután háromkor pedig betértünk a Kultúrpalota előtti parkolóba. Az épület kapusától megtudtuk, hogy négy órára érkeznek a teremőrök. Ezért a majdnem harmincfokos melegben elámbolyogtunk hát a Színház mindig árnyékos alterének egyik kávézójába testünk-lelkünk visszahűsítésére: ez is maszkmentes betontartott-hűs, enyhe légáramú szabad tér, és fagyi-, kávé-, üdítőbomba következett – kell egyéb a testi-lelki egyensúly helyreállításához?

Aztán, hogy még a magunk lelki nyugalmában végignézhessük a kiállítást, fél órával a megnyitó előtt visszamentünk a Palotába… „Nem lehet bemenni, csak miután az igazgató úr is megérkezik!” – hangzott vendégfogadónk kedvesnek álcázott mondata. „Ámüncelsz” – feleltem rezignáltan, és ott kuksoltunk ötig, együtt azzal a néhány érdeklődővel, aki hozzánk hasonló balgán elsiette érkezését. Zárt folyosón, maszkosan edzhettünk az egy órányit tartó megnyitóra. Elsőként az igazgató úr, pontosságra törekvően, de nagyvonalúan, magyarul, aztán Cora Fodor muzeológus kolléganő kellő részletességgel, de sok művészettörténészi közhellyel tarkított, román nyelvű szövegével méltatta a Mestert. Nem volt könnyű beleszólás nélkül végighallgatnom, de jól nevelten hallgattam, pedig elkelt volna egy-két pontosítás…

Az igazgató úr szövegéből azonban megtudtuk, hogy ha minden a számításai szerint következik be, akkor remélhetőleg már októberben a múzeum hozzájut ahhoz az épülethez, amelyben ismét állandó Nagy Imre Képtárat nyithatnak, de más, jelenleg raktározott Nagy Albert-, Nagy Pál-műveket is kiállítanak. Ezt a megjegyzést politizálta meg diszkréten a muzeológus kolléganő azzal a megjegyzésével, amelyben reményét fejezte ki, hogy ha az igazgató úr polgármester lesz, akkor bizonyára meg is valósul a terv.

És akkor végre – igazgatói fejintésre –, mosolygóssá változott a két teremőr maszkból kilátszó szeme és kitárta az kiállítóterem-ajtó mindkét szárnyát.

Beléphettünk, bemehettünk.

Egyből szemben találtuk magunkat a csíki hagyaték 1957-ben készült négyszer kisebb változatának 1960-ra monumentálissá átdolgozott, nagy Vihar „apokaliptikus lovainak” látomásával. Nagy Imre mindenik, a Följegyzésekben elmesélt viharélménye benne sűrül, együtt – és titkon –, a magyar forradalom itthoni utózöngéjeként, a kép megalkotását megelőző esztendőben megkezdett politikai vádüldözések ijedelmeivel. Ellentétes-kétátlós erővonalpárja szabja meg a kompozíció lenyűgöző hatását.

Sütő András „Uram, ezek a banditák…!” – Nagy Imre galibáiból című írásában, amely az 1992-es, budapesti, Vármegye Galériabeli Nagy Imre-kiállítás katalógusában jelent meg, többek között ezt írja:

„Vihar című festményét nézegetve azt mondtam neki a laikus okoskodásával:

– Több ez viharnál.

Nevetett, és így szólt:

– Tudod, mi ennek az igazi címe? Ha tartani tudod a szádat, megmondom: 1956. Csak meg ne tudják ezek a banditák.”

És ott van az a kép is, amelynek elkészülte előzményeit a következőképpen írta meg: „Ruganyos teste, széles csípője, darázsdereka, hosszú nyakán délcegen álló, remekbe formált feje, állandó mosolyra nyílt szája kél életre az idő távlatából. Ívelt szemöldöke alól úgy nézett két nagy, fekete szemével, mint aki a világot kormányozza. Sejtelmesen ösztökélt arra az érzésre, mintha egész lénye nem is volna valóság. »Tedd valósággá!« – ez volt az egyetlen érzés, ami feszegetett s alkotásra ösztökélt. De hogyan valósítsam meg ennyi életbőség, az alkotást elgáncsoló realitás mellett belső világom állandó titkos vágyát. Mert más az csókolni, szeretni, s megint más, de mennyire más, ezt megalkotni, a síkra, a vászonra vetíteni. Több rajz közül egy az, a meztelen karját nyakába rakó, amelyet eddig hordoztam magamban, amíg meg nem született a Vágy című képem.”

Ott van még a sapkás Önarcképe is. Ennek középtérben Ilona a tyúkokkal, háttérben a csűrök. Arckifejezésében is csíki hagyaték 1956-beli Kalapos önarcképének ikerpárja; mellé is emeltem az én kalapomat, hogy láthassam a hasonlóságot. És a Maszkos önarckép, az Önarckép-emlékkel, hátterében a Kolozsvári Művészeti Múzeum tulajdonában található Zsögödi emlék egy részletével, és a teljes alakos, a tükrözés miatt balkezes Önarcképek: az aktos meg a nagy, zöld nadrágos, kucsmás, bundamellényes és polgári házicipős.


És nem említettem még a korszakos képét, a Hol volt, hol nem volt… címűt. A Zsögödi emlék „testvérét”. Ez a kompozíció Nagy Imre kora ifjúsága emlékeinek, a kormosbeli esztenák hangulatában fogant serdülőkori szerelmi álomképeinek sűrítmény-feldolgozása. De nem konkrét helyszínt vagy felismerhető szereplőket ábrázol. Ehhez tudni kell, hogy a marosvásárhelyi, közel hétévnyit kitevő szigorúbban, majd lazábban ellenőrzött léte – amikor Zsögödbe is engedéllyel utazhatott csak –, bizonyos fokig megviselte lelkileg. 1950-től 1953-ig nem engedték kiállítani. Ellenben több alkalommal volt „küldetésben”, főleg a Csalhó délkeleti tövében található Békáson – ahol akkor építették a cementgyárat, amely a nagy szocialista megvalósításnak kikiáltott vízi erőmű építéséhez szükséges építőanyagot gyártotta –, hogy a „Művészeti Tanács megrendelésére” képeket készítsen. De ugyanígy jöhetett Gyergyószentmikósra, és haza Csíkszeredába vagy a csíkszentimrei Büdösfürdőre is. Ehhez évente, 1952-ben, 1953-ban és még 1954-ben is hivatalos iratokat igényelt, amelyeket a célállomáson minden alkalommal láttamoztatnia kellett. Szükség volt ezekre a papírokra, hogy tevékenysége miatt ne nézzék szabotőrnek, osztályellenségnek vagy esetleg kémnek, miként az Vajdahunyadon meg is történt. Bizonytalanságában élmény- és életműösszegzésre készült fel: megfestette emlékeit és nagy önarcképeit, valamint hagyatékozott…

De visszatérve az említett festményhez, álljon itt egy ehhez illő idézet a Följegyzésekből: „A nyári vakáció alatt havasi kirándulásokra mentem, s ezalatt ismerkedtem meg a málnászás, eprészés, mogyorószedés tudományával, a hegyi csűrökben pedig a szénában alvás gyönyöreivel. Néha egy-egy nagy fa alatt szállásoltuk el magunkat, este pedig a tűz babonázott meg. Sokszor egész nap vert az eső, s úgy megáztunk, hogy még a bőrünk is csuromvizes volt. Ha azonban szép volt az este, megindult a hancúrozás a leányokkal, de ez már komolyabb formában. Bizony nem csupán simogatásra ment a játék. Így találkoztam össze a szép molnárleánnyal, aki után úgy jártam éjjel-nappal, mint egy zsebbeli kutya…”

Nem hagyhatom ki Kantin című, valamint az öreg esztergályosokat ábrázoló szocialista realista műfajúaknak tekintett kompozícióit, hiszen a Cukorgyárban keze ügyében volt a munka-téma. De festői megoldásukban nem igazította az országban dívó „recepthez”. A Kantin idillikus jellegű. Az esztergályosokat pedig nem magukban a „szent” munka végzése közben ábrázolta, hanem ellenpontként odafestett egy fiatal székely rokolyás lányt, aki a munkafolyamatot figyeli. Egyik kép sem a hősi, a rendszert elfogultan szolgáló és építő munkásábrázolás – kilóg a szabálysorból.

De nem írhatok mindegyik olaj- és temperaképről, a sok vízfestményről, fametszetről és rajzról. Ez utóbbiak közül a Molter Károly és dr. Antalffy Endre – barátok közt csak Efendiként emlegetet tudós orientalista –, nagyvonalúan kezelt tusportréjára hívom fel a figyelmet.

Én külön-külön mindegyik darabot ismertem, katalogizáltam is, amit a Csíki Székely Múzeum–Székely Nemzeti Múzeum egykori, közös kiadású évkönyvében – ACTA, 1997 –, közöltem is, néhányukat pedig alkalmanként láttam is kiállítva a Köteles Sámuel utcai képtárban – ahol a Bőfény forrása című monográfiám egyik bemutatójára is sor került –, de az egészet együtt kiállítva soha nem láttam.

Együtt-látásuk számomra különös, hátborzongatót élményt jelentett.

A kiállítás látogatóinak zöme az én, illetve az engem megelőző korosztályok tagjai voltak, akik még élték az 1959–1985 között a Teleki Tékában, valamint a 2001–2013 között, a Bolyai és a Köteles Sámuel utcák sarkán – ismételten – működő Nagy Imre Képtárat, s talán – akárcsak én is – azt remélik, hogy ténylegesen létrejöhet a legújabb – majdnem – önálló képtára Nagy Imrének!

És negyed hétre nagyjából ki is ürültek a termek.

Mi is hazaindultunk. Utunk közben sajnos aznapi nemes élményem sérülést szenvedett. Figyelmemet állandóan a sok türelmetlenül közlekedő „állat-gépkocsira” kellet összpontosítanom, de hála Istennek, az éjszaka elteltével Nagy Imre iránti érzelmeim teljes mértékben helyreálltak!

Végezetül meg kell köszönnöm Bálint Zsigmond marosvásárhelyi fotóművésznek, hogy rendelkezésemre bocsátotta a mellékelt felvételeket, és tisztelettel ajánljam a kiállítást minden csíki odautazónak: nézzék meg, valódi élményben lesz részük!

 

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek