Murányi, a segéd­író­helyettesjelölt

Mi már láttuk Murányi Sándor Olivér új könyvének, a Medvenézőnek a kéziratát. A Budapest és Székelyudvarhely között ingázó író a Zordok, a székely szamuráj óta nem jelentkezett kötettel, szervezett viszont rengeteg irodalmi találkozót, a kortárs magyar irodalom olyan nagy neveit hozta el Székelyföldre, amelyről azelőtt csak álmodhattak a literatúra kedvelői. Közben – amikor csak teheti – a természetet járja, ölelkezett medvével, birkózott tigrisekkel is. Asztalos Ágnes kérdezte mindezekről.

Murányi Sándor Olivér 1974-ben született Székelyudvarhelyen, első kötetével 2007-ben jelentkezett. 2012-ben jelent meg első regénye (Zordok, a székely szamuráj), ugyanabban az évben megkapta az Irodalmi Jelen prózadíját.

Murányi Sándor Olivér 1974-ben született Székelyudvarhelyen, első kötetével 2007-ben jelentkezett. 2012-ben jelent meg első regénye (Zordok, a székely szamuráj), ugyanabban az évben megkapta az Irodalmi Jelen prózadíját.

– Ki vagy te tulajdonképpen? Irodalomszervező, irodalmi közszereplő, természetfotós, állatok megfigyelője, író? Vagy milyen a rangsor a különböző tevékenységeid között?

– Segédíróhelyettesjelölt. Viccet félretéve: író vagyok. Hogy ez valóban így van-e, száz év múlva kiderül. Mentorom, Fried István professzor úr szerint mindig is író voltam, csak nem tudtam. Nem tartom fontosnak, hogy a természetfotóim átmenjenek a szakma szűrőjén. Nem ezért születtek. Medvével birkózó filmem kapcsán megkeresett a londoni Barcroft Media stúdió. A National Geographic-nak készítenek filmeket, és el akartak jönni Romániába, hogy sorozatot rendezzenek velem. Visszautasítottam őket. Nem akarok médiasztár lenni. Jó mondatokat igyekszem írni. A szervezés csak ezután következik. A szereplés is. Többnyire egyetlen fellépésem van havonta. Nem sokat akarok szerepelni, hanem jól.

– Ha jól tudom, Zordok óta nem jelent meg semmi a neved alatt, de az irodalommal, irodalmárokkal, kiadókkal igencsak szoros a viszonyod. Hogyan látod a te szerepedet a kortárs literatúrában?

– Összekötő vagyok. Nem a különböző irodalmi szekértáborok, hanem a kortárs irodalom minőséget képviselői között. Kizárólag a minőség jegyében mondok igent vagy nemet, amikor megkeresnek, hogy megszervezzek, majd lebonyolítsak egy irodalmi eseményt. Utóbbira is számtalan példa van. Munkám kezdetén követtem el hibákat, megalkuvásból is vállaltam esteket. Ez ma már a múlté, megtanultam kategorikus nemet mondani. Legtöbbször azonban én hívom meg a szerzőket, és igyekszem mindent megtenni, hogy létrejöjjön köztük és az olvasók között a személyes találkozás. Nagyon vigyázok az irodalmi estekre, hogy ne haladják meg a másfél órát, mert így marad meg a csemege jellegük, és ne rólam szóljanak, hanem arról, akit be szeretnék mutatni. Éppen ezért kerülöm az okoskodó, fontoskodó, véget érni nem akaró kérdéseket. Nem moderálok, hanem beszélgetek a rendezvény főszereplőjével. Nem minden író szereplő alkat, de a visszafogottaknak is meg kell ismerje a kötetét a literatúrakedvelő. Ezen dolgozom Budapesten és Erdélyben is.

– Ezen a téren mire vagy a legbüszkébb?

– Olyan írók fogadták el a meghívásomat szülőváro­somba, Székelyudvarhelyre, mint Bodor Ádám, Esterházy Péter és Péterfy Gergely. Nemrég volt az idei irodalmi évzáró Udvarhelyen, ahol Bartis Attila, Filip Florian és Kemény István találkozott a közönséggel. Mellettük a következő vendégeimmel beszélgettem idén a magyar fővárosban vagy az udvarhelyi G. Caféban: Benke Hunor, Bock Balázs, Darvasi László, Dobai Bálint, Gábor Tamás Indiana, Grecsó Krisztián, Kerékgyártó István, Márton László, Mészáros Sándor, Muszka Sándor, Nagy Koppány Zsolt, Parti Nagy Lajos, Süveg Márk Saiid, Szöllősi Mátyás, Térey János. Az erdélyi fellépésekért hálával tartozom a Szépírók Társaságának, a G. Kulturális Egyesületnek, valamint a Gondűző Étterem és Szálloda vezetőségének.Többen kérdik, mikor lép fel az udvarhelyi G. Caféban Nobel-díjas író. Ez is lehetséges, hiszen mindenki akkora, amekkorák az ébrenléti álmai. De ennél izgalmasabb, hogy valószínűleg fellépett már szervezésemben a következő magyar Nobel-díjas. Az igazi büszkeség számomra az, amikor egyetlen percként éli meg az egyórás könyvbemutatót az olvasó.

– Hallottam olyan véleményt rólad, hogy Murányi irtó jól menedzseli magát, nem ír semmit, de állandóan ott van a legnagyobbak között, hírnevükben „sütkérezik”. Mit szólsz ehhez?

– Így van és mégsem. Éppen a legnagyobbaktól tanultam meg, hogy nem sokat kell írni, hanem jót. Havonta készülök el egy rövid novellával. Jobb ötévente beleszólni egy könyvvel az irodalomba, mint minél több kötettel egyre névtelenebbé válni. A nagyok hírnevében pedig, ha akarnék, sem tudnék sütkérezni, hiszen én is és a szakma is tudjuk: attól még, hogy Bodor Ádámmal és Bartis Attilával beszélgetek, nem leszek nagyobb író.

– Honlapod van, rendszeresen hírt adsz magadról a közösségi portálon, mi is gyakran beszélgetünk, de emögött mégis kiismerhetetlen a személyiséged. Milyen ember vagy, Murányi Sándor?

– Nehéz kérdés. Semmiben nem vagyok különb a többi embernél. Sőt. Egy traktorista sokkal kevesebbet bukdácsol a magánéletében nálam. Igyekszem újra és újra úrrá lenni a saját önzésemen. Hogy ez mennyire sikerül, arról a környezetem tudna mesélni. Ami pedig a portálokat illeti, egy kommentben olvastam: – Kívánom, hogy olyan életed legyen, amilyent a Facebookon mutatsz magadról! Ezen jót nevettem. Nagy igazság. Mindenki igyekszik a legszebb arcát mutatni a közösség előtt, síró képeket nemigen találni az üzenőfalakon. Igyekszem ott is őszintén és nem túladagolva jelen lenni, hogy ne fáradjanak le tőlem az ismerőseim, de hírt kapjanak a munkámról, miközben próbálom egyformán jól érezni magam a nagyvárosban és a térerőtlen erdők mélyén.

– Voltál szerzetesjelölt, majd elkötelezett híve a keleti harcművészeteknek. Hogyan férnek meg ezek az utak benned? A mostani énedben hol vannak ezek a hatások?

– Idén elzarándokoltam Assisibe, Szent Ferenc sírjához. Bocsánatot kértem tőle, amiért nem lettem szerzetes. Mintha azt felelte volna mosolyogva: döntésemben nem az ő boldogsága volt a tét. Mindemellett követem a szerzetesek munkáját, jó barátságban vagyunk például Böjte Csabával, akit gyulafehérvári kispap kora óta ismerek. Egy alkalommal együtt vettünk át egy díjat, és én azt mondtam neki: – Van, aki Istennel jut ide, van, aki a „bűnnel”. Elkacagta magát és átölelt. Valójában én is ugyanazt keresem, mint ő: hogy a jó győzzön mindenben. Ami a harcművészetet illeti: a huszonhét év karate mára hobbivá vált. Ha időm engedi, elmegyek Budapesten az edzésekre. A társaim tudják, hogy sokat utazom. Mivel én hiányzok és én szerepelek közülük a legtöbbet, így neveznek: kirakatkaratés. Közel harminc év alatt két alkalommal kellett élesben használnom a karatét: Kolozsváron vagy ötven járókelő nézte, amint egy fiatalember ütlegel egy időset a gyalogosátjárón, az út túloldalán. Átszaladtam a piroson és szétválasztottam őket. Nem kellett ütnöm, nem lett verekedés. Másodszor Udvarhelyen feküdt a Bethlen utca kellős közepén egy részeg ember, akinek a füle mellett mentek el az autók… Mindenki nézte, de senki nem merte a járdáig húzni, nehogy felébredjen és belekössön a segítőjébe. Megtettem ezt is a harcművészet szellemében, amely nem rombolni, hanem építeni született. Közel három évtizedes pályafutásom alatt egyszer sem kellett használnom az öklöm. Az üres kézzel való harc nem erről szól. Segít, hogy tudjak bárhol és bármikor fellépni úgy, hogy nem vagyok magamutogató.

– Rendhagyó az is, hogy a könyvednek van trailere, ami egy jó kisfilm. Először azt hittem, hogy ez is időhúzás, könyv még sehol. De láttam a kezedben a készülő könyved kéziratát. Miről szól a Medvenéző? Ennek is van önéletrajzi jellege?

– A szóban forgó kisfilmet Kádas István budapesti vágóval állítottuk össze. Százhúsz percnyi anyagból választottuk ki a legjobb négy percet, és a természetfotóimmal ellentétben, versenybe helyeztük: Bear Whisperer címmel kategóriaelső lett a Green Go Nemzetközi Filmfesztiválon. Segíteni szeretném a további fesztiválrészvételekkel is Istvánt, hogy részesüljön a nyereségből. Könyvtrailerről is szó van, annak ellenére, hogy jóval új könyvem megjelenése előtt készült el. Medvenéző című regényem kéziratát a magam részéről pontosan ötévi munka után lezártam, és átadtam Mészáros Sándornak, a Kalligram Kiadó főszerkesztőjének, aki hitt bennem a kritikák ellenére is, amikor egyformán ostorozták és dicsérték korábbi kötetem, a Zordok, a székely szamurájt. Sándor számára az egyszeri sikernél fontosabb a szerző könyvekkel történő felépítése. Olyan írók pályáját építette fel, mint Borbély Szilárd és Péterfy Gergely. Mivel pedig lojális vagyok a művészetben is, ő dönt most arról, hogy kiadja vagy nem a Medvenézőt, amelyben igyekszem felbontani a rousseau-i szemléletet, miszerint vidéken jobb élni, mint városon. Olyan főhőst igyekeztem megalkotni, aki az erdő után megtanulja megszeretni a nagyvárost, és mindkét helyen egyformán jól érzi magát. Hogy ez mennyire sikerült, elmondja majd a kiadó, a kritika és az olvasó.

– Mikorra várható a megjelenés?

– 2016 könyvfesztiváljában reménykedem, de erről még nem beszéltünk Mészáros Sándorral. Amíg nem olvassa el a kéziratot és nem mond igent rá, semmi nem biztos.

– Valóban, a Zordok, a székely szamuráj kapott hideget is, meleget is. Ennyi év távlatából milyennek látod a könyvet?

– Fried tanár úrnak annak idején nem tetszett az alcím, de a főszerkesztő nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy a kötet miként adható el. A székely szamuráj futótűzként terjedt a kritikában és az olvasókban, éveken keresztül dicsérték és gyalázták, tavaly augusztusban kapott utoljára kritikát. Megjelenése óta székely szamurájként élek a köztudatban, hiába védekezem, hogy én csak a főhős szerzője vagyok, aki szeretne még másmilyen szereplőket is megalkotni. A történeten ma sem változtatnék, a szerkezeti és megírási módján viszont igen. Több hiba csúszott részemről a szövegbe, amire a megjelenés után hívták fel a figyelmem. Ezért nem a kiadó a felelős, hanem én. Mindenképpen kijavítanám ezeket a hibákat.

– Nemrég lettél tagja a Szépírók Társaságának. Ez mit jelent neked?

– A tagság több mint ötven százalékával beszélgettem már közönség előtt különféle irodalmi rendezvényeken. Ennek ellenére nem irodalomszervezőként, hanem íróként jelentkeztem. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy igennel szavaztak rám. Továbbra is ugyanazt igyekszem elérni közöttük, mint az olvasók között: hogy velem ne sűrűbben legyünk, hanem többen…

– Beszélgetésünk végére hagytam a természetet, az állatokat. Láttalak sporthorgászként, hatalmas hallal a Pó deltájában, medvét ölelgetni, tigrissel játszani, lovagolni. Miről szól ez nálad? Férfiasságod fitogtatása?

– Férfiasságom fitogtatásán rég túl vagyok. Negyvenen túl normális esetben a mélyebb témák felé fordul az ember, és elkezdi homlokon csókolni a nőket. Számomra a kaland érzése a fontos. Egy házasságot megtartani ugyanakkora kaland, mint háromszáz nőt megkapni. Ez a mondat készülő regényemben is szerepel. Évente járok az itáliai Pó folyóra harcsavadászatra. Minden alkalommal visszaengedem a vízi ragadozókat, mert a velük való történet nem a zsákmányszerzésről, hanem a találkozásról szól. Ha hosszabban tartózkodhatom szülővárosomban, egyik kedvenc helyemen, Homoródfürdőn lovagolok. A két szibériai tigris ketrecébe a Felsőlajosi Állatkert igazgatója engedett be. Ötvenkilósak voltak. Havonta híztak húsz kilót, hogy elérjék a kétszázat. Ők játszottak, én nem. Összehangoltan támadtak, míg a szemből érkezőt próbáltam leszerelni, addig a hátulról jövő felugrott, és cementes zsákként huppant a nyakamba. Fantasztikus érzés volt végigsimítani kezem a gyönyörű bundájukon. Legkedvesebbek számomra azonban mégis a szabad medvék, amelyek orvosaim, papjaim és pszichológusaim egyszerre, hiszen látványukkal nagyon nehéz korszakomban segítettek ébren tartani magamban az életörömet. Egyetlen alkalommal küzdöttem medvével. Murányi – Medve: 1–0. Visszavágót nem vállalok…

– Komolyra fordítva a szót: tudom, hogy amikor hazajössz, mindig kimész a vadonba. Miért fontos ennyire számodra ez? Mi történik ott veled, benned? Amikor például megközelítesz egy vadállatot?

– A hozzám látogató költőket, írókat is kiviszem magammal a vadonba, ha kérik. Legutóbb Székelyudvarhely irodalmi vendégeivel voltunk medvelesen. Szabad nagyvadat látni nemcsak adrenalintermelődést jelent, hanem valami olyan szépséget, amely nehezen foglalható szavakba. Az erdő visszahelyezi az ember agyát a jelenbe, mivel bármelyik pillanatban ott a lehetőség, hogy belép eléd a medve, a farkas, a vaddisznó vagy akár a hiúz. Akkor is, ha végül semmi nem jön aznap. A feszült várakozástól megszűnik a múlt és a jövő, visszahelyezkedünk abba az örök jelenbe, amelyben az egész élővilág él, az embert kivéve. Mindez olyan nyugalmat eredményez, ami után másképp mosolygunk a nagyvárosban. Másképp nézünk a társaink szemébe. Másképp kavarjuk reggel a kávénkat. És másképp érkezünk este haza.

– Hogyan látod magad tíz év múlva? Nagyvároson élő irodalmár vagy inkább medvenéző lesz Murányi?

– Mindkettő. Több Budapesten élő erdélyi szerző a téli hónapokat a fővárosban tölti, a nyáriakat pedig otthon. Ezt szeretném elérni. Számomra nem gond, hogy két otthonom van, sőt. Mire plafonálódnék, befásulnék az egyikben, indulni kell a másikba.