Magyar Bukarest

Terjedelmes írásban mutatja be dr. Szekeres Attila István a Háromszék napilapban Hencz Hilda Magyar Bukarest című kötetét. Előrebocsátja, hogy a lapot támogató Hármas Alapítvány és a Magyar Napló közös kiadásában megjelent kötet címe „félrevezetőnek tűnhet, ugyanis nem arról van szó,
hogy Románia fővárosa magyarrá vált, hanem egy olyan könyv megjelenéséről, amely korábban csupán álomnak tetszett”. Sarány István számol be a hiánypótló kötet létrejöttének körülményeiről.

Bukarest magyar vonatkozásairól nem sokat tanultunk az iskolában. Annyit tudtam, hogy sok magyar dolgozott a fővárosban, közülük sokan kényszerből a nép házának mondott épületmonstrum építésénél kellett tevékenykedjenek; no meg korábban is sokan jártak ’bő Bukuresbe’ szolgálni. Egyik nagynéném férje is egy bojárcsaládnál volt mindenes legénykorában, ott alapozta meg itthoni létét. Először akkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy más magyar vonatkozásai, emlékei is vannak a városnak, amikor a néhai Ferencz Zsuzsanna író, rádiós szerkesztő meghívott a nyolcvanas évek végén Berceni negyedi lakásába, s közben elmondta, hogy a hely a huszáraival itt táborozó kuruc generálisról, a török földre tartó Bercsényi Miklósról vette a nevét, vagy hogy a Bărăția jelentése: barátok temploma. Nem sokkal a rendszerváltás után Kányádon találkozhattam a néhai Orbán Jóska bácsival, aki épületszobrászként részt vett a bukaresti királyi palota építésénél, a vele való találkozásról kis riportban számoltam be a lapban.


Az elmúlt pár évtized bukaresti magyar intézményeiről, az azokban ténykedő magyarokról Bányai Éva remek kötetéből, a Sikertörténet kudarcokkal (Bukaresti életutak. Beszélgetések bukaresti magyar értelmiségiekkel) című, a kolozsvári Komp-Press – Korunk Baráti Társaság kiadásában megjelent könyvéből szereztem információt, majd bukaresti magyarságképem kiegészült Vincze Lóránt rádióinterjú-gyűjteményéből, amelynek szerkesztés közben jómagam adtam a Magyar Bukarest címet. Ne mondjam, a gutaütés környékezett, mikor már nyomdában, a kötészeten volt a kötet, és véletlenül rábukkantam Hencz Hilda Bucureștiul maghiar című könyvére. Az általam adott cím már foglalt volt! Mentségemre szolgáljon, hogy Hencz Hilda könyvét akkor még nem fordították le magyar nyelvre.
Nos, a Háromszék napilap jóvoltából megtörtént a történelmi jóvátétel: Hencz Hilda könyve visszakapta címét a lapban – János András tolmácsolásában – közölt sorozatban.
A mű hiánypótló. Erre maga a szerző világít rá a kötet előszavában, mondván, hogy még senki nem írta meg a romániai magyar diaszpóra tudományosan dokumentált történelmét a kezdetektől napjainkig. Szekeres Attila idézi a szerző további mondatát is, miszerint „majdnem megmagyarázhatatlan” a bukaresti magyarság története megírásának hiánya, ugyanis „a bukaresti magyarságnak két rangos történésze is volt: Veress Endre és Demény Lajos”.
„Amit egy szakembernek sem sikerült megírnia, azt megtette egy pap és egy újságíró: Nagy Sándor és Beke György” – jegyezte meg a recenzens. Mint írja, „Nagy Sándor (1896–1954) bukaresti református lelkipásztor A regáti kérdés című tanulmánya magyarázatot ad arra, mi jelentette a magyarság legnagyobb problémáját Óromániában: a nagy számban Kárpátokon túlra áttelepedettek rövid időn belül elrománosodtak nevükben, vallásukban és nyelvükben”. Hozzáfűzte, „Az uzoni származású Beke György (1927–2007) író erőfeszítéseit a 19. századi magyar diaszpóra egy-egy kiemelkedő személyiségére fókuszálta.”
Szekeres szól a bukaresti magyarság történetét bemutató művek megszületésének akadályairól is. „Az akadályoztatások közül egyet emelek ki: a Bukaresti Római Katolikus Érsekség levéltára egy évszázada hozzáférhetetlen a kutatók számára. Demény Lajos szerint ennek fő oka, hogy a romániai római katolikus egyház így próbálja elrejteni erőltetett, magyarokat elrománosító politikáját. Az egyetemes katolikus egyház nem fektetett hangsúlyt hívei etnikai hovatartozására, így a román államnak alárendelt jászvárosi püspökség és a bukaresti érsekség kitűnő eszköz volt a moldvai csángók és a Bukarestben munkát kereső székelyek tízezreinek elrománosításához.”
Végezetül hadd idézzek még Szekeres Attila méltatásából: „Manapság igen elcsépeltnek hangzik a hiánypótló kifejezés, mivel minden fedezet nélkül kezdték használni. Esetünkben teljesen jogosan alkalmazható a minősítés, hisz, mint a bevezetőben olvashattuk, csak szórványos és csak egy-egy szakaszra vagy személyiségre összpontosított írások jelentek meg eddig. Az első, alapos kutatásokon alapuló, jól dokumentált összegző munka a Hencz Hildáé. A mű árnyaltan szubjektív, de ez érthető, hisz a megírtak egy részét átélte a szerző. Nem tökéletes, nem is lehet az, hisz egy csomó forráshoz nem juthatott hozzá. Csak remélni tudjuk, jön idő, amikor a román állami és egyházi intézmények legyűrik komplexusaikat, lehetővé teszik a teljes körű kutatást, és megismerhetjük a bukaresti, regáti magyarság történetét annak teljes valójában, hisz az is történelmünk része.”
Akit érdekel a bukaresti magyarság története, az megismerkedhet Hencz Hilda könyvével ma délután 5 órakor Csíkszeredában, a Kájoni János Megyei Könyvtárban szervezett könyvbemutatón. A kötetet Farkas Árpád költő, író mutatja be, a szerzővel Farkas Réka, a kötet szerkesztője beszélget. Meghívottak: dr. Szekeres Attila István történész és János András, a kötet fordítója.