Ételek és életek Gáll Tímea „kosztoskönyvében”

Az adventi időszak egyik legemlékezetesebb könyves eseményét látta vendégül a Csíki Székely Múzeum: karácsony előtt a nyugati bástya emeleti termében, a Szász Endre sugárzó képei által behatárolt térben mutatták be a Gáll Tímea szövegeiből és Ádám Gyula fényképeiből született rendhagyó szakácskönyvet. A „kosztoskönyvet” Lázár Csilla ismerteti.

Kézenfekvő lenne a könyv műfajának meghatározásával kezdeni, azonban a Kölcsönkért kovász már ezen a ponton kifog a filológuson. Nagyon leegyszerűsítő megfogalmazásban szakácskönyv a Kölcsönkért kovász, hiszen hatvanhat ételreceptet tartalmaz. Azonban mégsem jó szó rá a ’szakácskönyv’, sokkal inkább illik rá az alcímben megfogalmazott leírás: kosztoskönyv régi és új tételekkel. A ’kosztoskönyv’, tűnjék bár mesterkéltnek vagy furcsának, száz évnél is régebbi megnevezés, Gáll Tímea családi hagyatékából, pontosabban egyik nagyanyja hozományleveléből tanulták, „lopták el” a szerkesztők. A könyv előképének is tekinthető „kosztosfüzetről” az olvasó többet megtud, ha elolvassa a Kölcsönkért kovászt.
A műfajnál, illetve a címnél maradva, azért ne nyugodjunk bele abba, hogy ez „csak” egy régies kifejezés, inkább ízlelgessük kicsit a ’szakácskönyv’ és a ’kosztoskönyv’ jelentéskülönbségeit. Amannak fókuszában a konyhatündér, a manapság már a közösségi média magánreflektorainak fényében is tündöklő „szakács” személye, emennek középpontjában a „koszt”, mindennapi ételünk, mindennapi életünk van.
Gáll Tímea könyvének ételei, akárcsak mindannyiunk igazi ünnepi, családi étkezései, történetekben gyökereznek. Az ízek felidézik Tímea gyermekkorának letűnt világát, az elfeledett arcok vonásai megélénkülnek, a kihunyt érzések életre kelnek, az elcsitult hangulatok megelevenednek. Emlékeznek még Marcel Proust madeleine-falatkájára? „A tea mellé anyám egy kis madeleine-nek nevezett süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája mintha csak egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen, fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe előtte már beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve, odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta, éppúgy, mint a szerelem, s mint hogyha csak megtöltött volna valami értékes eszenciával: jobban mondva, az eszencia nem bennem volt, én voltam az. […] S mihelyt így sikerült felismernem ennek a teába áztatott madeleine-darabkának az ízét, amelyet nagynénémtől kaptam (bár ekkor még nem tudtam és sokkal később fedezhettem csak fel, miért tett ez az emlék boldoggá), az ódon, szürke ház utcai része, ahol nagynéném szobája volt, azonnal odailleszkedett, mint egy díszlet, ahhoz a kerti kis pavilonhoz, amelyet a ház mögött szüleim számára építtettek (ez volt az a csonka szárny, amelyre eddig egymagában emlékeztem); s a házzal együtt maga a város, a Főtér, ahova elküldtek ebéd előtt, az utcák, ahol reggeltől estig s minden időben a házbeliek megbízásait végeztem, az utak, amerre szép időben sétálgattunk.”


Egészen biztosan állítható, hogy Gáll Tímea nem törekedett Marcel Proust-parafrázisra, mégis, ami a Kölcsönkért kovászban történik, ugyanannak az archetipikus érzésnek, az „itt és most étel” és a rég letűnt, a jelenből visszanézve gazdagabbnak és igazibbnak tűnő élet közötti láthatatlan kapcsolat tettenérése. Gáll Tímeának, bár nem képzett filológus, sem nem felszentelt író, sikerült nagyon érzékenyen megragadni ezt a kapcsolatot, és az ételek felidézte történetekből felépíteni, visszaépíteni egy csodálatos világot. Egy évtizedek óta használaton kívüli vízimalom ennek a sajátosan felépített univerzumnak a középpontja. Egy vízimalom, amely az enyészetre ítéltetett, mint sok száz társa végig az Olt hosszán. Meghalt a molnár, a molnárné, gyermekeik pedig – bár tisztelték a családi hagyatékot – a maguk választotta értelmiségi pályával sehogyan sem tudták összeegyeztetni a malom világát. Nem egyedi történet ez, inkább tipikus jelensége a kultúrák cseréjének. Az idő kereke forog, és nem fordul vissza. Hacsak… Hacsak nem történik valami varázslat. Tímea családjának esetében szerencsére volt egy csodás erőkkel bíró varázsló, aki visszafordítsa az idő kerekét. A Zsigmond malom molnárné asszonya, a könyvben „főszereplő” nagymama volt ez a varázsos erejű asszony, máskülönben hogyan lenne magyarázható, hogy az értelmiségi családban született, gyógyszerészi pályára szánt kicsi Tímeát annyira elbűvölte, hogy szembefordulva a világ folyásával, ellenszélben, ellenáramlatban juszt is molnárné asszony akarjon lenni. De van a nagymama varázserejének sok más kézzelfogható bizonyítéka is ebben a könyvben. Például az, ahogyan halála után több évtizeddel újra megtanítja a kemence helyes használatára az unokáját.
Olvassák el a kenyérsütésről szóló, lelki időutazásos történetet, hogy megértsék, miről beszélek. És működött, működik a varázslat, Tímea és férje, Levente és a két gyermekük (meg egy ló) visszaköltöztek a madarasi malomba, hogy az „értékőrzésből való értékteremtés”-nek szemet gyönyörködtető példáját hozzák létre. És mindennek a szívében ott a tűzhely, Tímea tűzhelye, és köréje gyűl alkalmanként immár az egész nagy család.
Amikor majd olvassák Gáll Tímea írásait, amelyekben rendszerint egy-egy étel vagy ünnepi menü körül bontakozik ki a történet, amikor lapozzák Ádám Gyula költői megfogalmazású képi csodáit, fel fognak idéződni saját gyermekkori élményeik, a gyermekkorukat meghatározó ízek és illatok, fények, árnyékok és színek. Ez is a varázslat része, hiába tiltakoznának ellene: a gyerekkori hangulatok és ízek ugyanúgy együtt vannak a lényünk legmélyén, akárcsak Marcel Proust lelkében. Ahogy az ókori hitvilágban istenek vették „gondozásba” az emberek világának leghétköznapibb jelenségeit is, a könyvben szinte minden ételnek van egy gazdája, egy védőszentje.
A Zsigmond nagymama – nem véletlenül mondtam, hogy varázsló – egész sor étel fölött őrködik, házilaskákról és húslevesekről visszaverődő fény vonja aranyba az alakját. Vagy a nagyapa, aki a lisztek és puliszkás ételek őrangyala. De vannak itt más angyalok is, Boros dédi, Juli néni, Viki néni, Erzsik néni, Róza néni, és a fiatalabb családtagok, mindannyian „felelnek” egy-egy ételért, lelkük rajta, nagy gonddal őrzik és adják tovább a családnak, illetve – a könyv révén – az olvasónak is.
Ádám Gyula szerepe a könyv atmoszférájának megteremtésében felbecsülhetetlen. Gyula és Tímea lelki rokonok. Hagyományon, eredetiségen, értéken különös módon ugyanazt értik, és ez a harmónia átüt a könyv lapjain. Hogy két ember, aki korábban soha nem találkozott, mitől lesz ennyire összeillő alkotópár, arra nekem nincs racionális magyarázatom. Inkább ezt a kérdést is odautalom a varázslatok világába: nyilván megintcsak a Zsigmond nagymama varázsereje lehet az oka annak, hogy a nyolcvanas években Gyula elkészít pár fotót a madarasi libacsordáról, amely harminc év múltán Tímea habos-cukorjeges történetének tökéletes illusztrációja lesz: a puha libatollak a non-plus-ultra fehér habjának tökéletes metaforái.
Varázslat híján arra sincs magyarázat, hogy Ádám Gyula évekkel ezelőtt megjelent vízimalmos könyvét ihlető malomnak lehetősége van újraéledni egy újabb könyvben. És annak is csekély a valószerűsége, hogy a madarasi konyha ablakán a fotózás pillanatában a nap éppen abban a szögben süssön be, és úgy világítsa meg az aláhulló szitált lisztet, hogy abból az utóbbi évek fotóművészetének egyik kiemelkedő darabja születhessék meg. Varázslat, transzcendencia, tehetség, egyazon fogalomkör, újfent megbizonyosodhattunk felőle. Ádám Gyula esetében nem először.
És hogy a zsenialitás és az istenadta tehetség magasságából a mesterség szintjére ereszkedjünk, szólnék néhány szót a kötet kialakulásáról. Szinte magától adódott a receptek és történetek füzérének megalkotása: a történetekben szereplő, illetve az egy-egy történetben megidézett évszakhoz, ünnepkörhöz tartozó receptek kerültek egy-egy csokorba, egy-egy fejezetbe.
A könyv nyelvezete is többnyire adott volt, ez a Gáll Tímea által beszélt mai felcsíki nyelvjárás, amely közelebb van ugyan a magyar irodalmi nyelvhez, mint volt száz éve, de amelyben a pityóka, az árdé és a borkán erősen tartja magát. A szerkesztők bíznak benne, hogy nem „kövezi meg” őket ezért az olvasó, de Tímea szájából/tollából csak így tud hiteles lenni az elbeszélés.
A kedvezőtlenebb helyeztben levő (vagyis a felcsíki nyelvjárást nem ismerő) olvasók számára készült szójegyzék is a könyv végén, ebből sokat lehet tanulni a magyar nyelv gazdagságáról.
A tipográfia, a szövegek és a képek összeillesztése szintén Ádám Gyula munkája. Gyula varázsos képeit nem volna mindig könnyű szövegek alá „temetni”, jó, hogy ezt a munkát is elvállalta, és csodálatosan elvégezte ő maga.
A kötet további rejtett szépségeit felfedezendő az tanácsoljuk, lapozzák és olvassák a könyvet szép lassan, komótosan, a lelassult ünnepi idő ritmusában.

Lázár Csilla