A győztes

A fanyalgók, a szabadkőművesek, az ellenérdekeltek is megmozgattak minden követ, jobban mondva fészbukos lehetőséget, de ez az internetes játék (Transindex: box populi) „csak azért is” kitapintotta az erdélyi magyarok lelkiállapotának pulzusát. A vége felé a meseszeretők is felébredtek, már-már úgy tűnt, megszorongatják a nagy püspököt, de az utolsó pillanatig nem lehetett kétség, ki viszi el a népszerűségi trófeát. Márton Áron győzött.
Nem pusztán népszerűségi verseny volt ez. Nem „csillagszületik”, sem „ikszfaktor”. Bár játéknak indult, heves véleménylavinát indított el, almát körtével kellett összehasonlítani, egyesek szerint egyenesen méltatlan megmérettetésnek tűnt, a játékot mégis illik komolyan venni. Valóban nem említhetők egy napon/lapon a jelöltek: Tamási Áron, Kós Károly, Bethlen Gábor, Bolyai János vagy Kőrösi Csoma Sándor. Az „ideológiailag” be nem kerültekről – Wass Albertről, Nyirő Józsefről nem is beszélve.
Erdély egén sok csillag ragyog. Hála Istennek. De azért Márton Áron hozzájuk képest más súlycsoport. Más szintet üt meg. Lám, a népszerűségi index, kritérium mögött a legfontosabb, a legértékesebb szempont, mint kiderült: a hiteles Isten- és emberszeretet. Ezt a tétet viszi, aki ebben kitartott, aki erre rátette az életét, aki közösségi szolgálatát ezen eszmények szolgálatába állította. Mert a csillagok is a Naptól kapják a fényüket.
A kattintásos szavazatok arról árulkodnak, hogy a nagy püspök életpéldája, tartása ott él a szívekben. Nemcsak a székelyekében. De az övékben aztán mindenképp. Az emberkatedrális máig ható alakja beleoltotta az emberek lelkébe, emlékezetébe mindazt, ami számunkra a legfontosabb ebben az életben: hitünk és nemzettudatunk. Ez ad tartást, egészséges önismeretet, önbizalmat, küldetéstudatot. Ehhez érdemes viszonyítani minden mást. Azt hiszem, a boldoggá avatás folyamatában jól jött ez a játék, és mint valami „csoda”, ez is felér egy imameghallgatással. Hiszen a sokszínű Erdélyben, mint láttuk, sokkal esélyesebbek indultak az első helyért. Még a kommentesek is legyintettek rá eleinte: á, ez csak egy egyházi ember, most felkapott a kultusza, de ugyan már, vannak híresebb, nagyobb, nemzetközi léptékkel mérhetőbb magyarjaink is nála. De lám, az istenadta nép tudatában, mindenféle zavaró és bomlasztó tényező ellenére ezek sem lettek népszerűbbek, mint Márton Áron. Vajon mi lehet e titok nyitja?
Talán az, hogy Márton Áron a kortársunk. Az erdélyi társadalomban sok tízezer szemtanú él még, akiket ő bérmált, akik személyesen találkoztak vele, akik nem (csak) másodkézből ismerték és tapasztalták kisugárzását. Akikben egy életre nyomott hagyott egy szava, egy pillantása, gerinces kiállása, mint valami élő vértanúság bátorító jelképe. Aki helyettük, értük, a nevükben tartotta a hátát, vitte bőrét a vásárra. Akik számára maga volt a felmagasztosult Jó Pásztor, aki előttük megy és védi őket.
Márton Áront személyes életútja hitelesíti. Elvhűsége, következetessége, hajlíthatatlan elkötelezettsége ma is fogódzó, amire támaszkodni lehet. Ő sosem ünnepeltette magát, sosem kereste mások kegyeit. Ebben a lájkversenyben is Isten Lelke emelte őt piedesztálra. Nem játszott sosem a túlélésre, sem hátsó kiskapukat nem keresett, nem megélhetési vezető volt, nem akart hamar kihátrálni, amikor húzóssá vált a helyzet. Elég csak fellapoznunk a Securitate irattárából előkerült vallatásokat… Sem Gheorghiu-Dej, sem Ceauşescu mézes-mázas hízelgései nem hatották meg, amikor krisztusi elvekről, egyházáról, népéről volt szó. Amikor a későbbi hírhedt pártfőtitkár Bukarestbe hívatta az egyházi vezetőket, próbált békülékeny hangnemet megütni velük is. Állítólag azzal próbálta puhítani a püspököt is, hogy „de hát én is az Olt partján születtem…” Mire a püspök így válaszolt: „Igen, de én egy kicsit följebb…” Az életmű nála találkozott a példaadással. Norvég származású, de Lengyelországban született író, B. Traven írja: „Ha az embert nem lehet műveiből megismerni, akkor vagy az ember, vagy a mű értéktelen.” Márton Áron élete önmagáért beszél. Nála az élet és mű elválaszthatatlan. Azt hiszem, ebben szárnyalja túl „vetélytársait”. Vannak nagyok, akik nagyot alkottak, de példájukat inkább ne kövessük. A Márton Ároné viszont követhető. (…) Márton Áron semmilyen áron nem alkudott meg. És ez a tény egyszer s mindenkorra beleégett Erdély magyarságának retinájába. Székely katolikus hite, elszántsága ily módon nem rekedt meg az ország határainál, hanem világra szóló, egyetemes értékké nemesíti a kisebbségi sorsban vállalt kitartását. (…) Elgondolkodom, hogy ez az alig tizennyolc éves fiatalember, érettségi után önszántából bevonul katonának, mert valamit tenni akar népéért, nemcsak önmagát keresi. Az első világháború kellős közepén találja magát, ahol felelősségtudatának, komolyságának, vezetésre termett személyiségének köszönhetően egyre nagyobb feladatokkal bízzák meg. Bajtársai élet-halál helyzetekben is számíthatnak rá, fegyverrel a kezében menti a hont és harcol. Előbb az olasz fronton, majd az Ojtozi-szorosban védi hazáját, háromszor megsebesül, a román bevonulás elől az anyaországi hadszíntérre vezénylik, aztán fogságba kerül, megszabadul, hazamegy, és egész nyáron kaszál, kapál, segíti a szüleit a földművesmunkában. Amikor 1920 szeptemberében a brassói Shiel gyárban vasesztergályosnak jelentkezik, a szász igazgató nem veszi fel, csak azért, mert Márton Áron székely származású. (…) Ekkor írja meg levelét Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspöknek, hogy szeretne felvételizni a teológiára. A püspöktől ez a válasz érkezett: „Kitárt karokkal várlak, édes fiam.” Bizonytalankodó, elkényelmesedett, a sok léha információtól elpuhult, csak a könnyebbik részt, olcsóbbik megoldást kereső, konfliktust kerülő, a „mamaszállón” burokba zárt fiataljainkat, pénzimádó, haszonelvű fogyasztókká butított felnőttjeinket milyen ügy, milyen inger, kinek a szembesítő/lelkesítő alakja kellene hogy felrázza, hogy végre merjenek kockáztatni? Hogy ne féljenek életük nagy bevetésétől, mert az isteni áldás sem marad el… Békeidőben, manapság vajon lesz-e ilyen érettség, céltudatosság bennünk, hogy tegyünk valamit hazánkért, véreinkért? Mert nem elég lájkolni Márton Áront a pálya széléről. Nem elég távolról rajongani érte. Úgy is kellene élni, mint ő.

Ft. Sebestyén Péter