Zsigmond Aranka vizuális eposzokat költ

264

Nőknek kínálta elsősorban női alkotó műveiből összeállított tárlatát Székelyudvarhelyen a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont. A tárlatot Lőrincz Ildikó nyitotta meg, méltatva a művészt és munkásságát.

Zsigmond Aranka és Lőrincz Ildikó

Zsigmond Aranka textil- és festőművész, grafikus, művészpedagógus Székelyudvarhelyen utoljára 1973-ban állított ki a helyi művelődési házban, azóta több generáció is felnőtt, akiknek nem volt alkalma látni alkotásait, ezért egy rövid bemutatással kezdeném.
A nagybaconi születésű művész 1967-ben érettségizett a marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Líceumban Piskolti Gábor, Nagy Pál és Bordy András tanítványaként, majd 1967–1973 között a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola textil szakos hallgatója volt Szentimrei Judit, Bene József, Doina Hordovan irányításával. Ugyanakkor Borghida István művészettörténész, Bretter György filozófus és Földes László esztéta órái kiteljesítették világnézetét, ráadásul Kolozsvár zenei és irodalmi élete is olyan tág horizontot biztosított, amire megalapozhatta későbbi művészetét.

Ezt követően Székelyudvarhelyen a Művészeti Általános Iskolát választotta tanárként, mellette 1981-től a tanítóképzőben a tanítójelölteknek rajzmódszertant is tanított a magyar és román osztályokban.
1985-ben a magyarországi Székesfehérvárra költözött, ahol művésztanárként tanított és alkotott, 1986-ban debütált a kaposvári Dunántúli Tárlaton három falikárpittal, alapító tagja volt a Fehérvári Művészek Társaságának, tagja a Magyar Országos Képzőművészeti Szövetségnek, alkotásaival folyamatosan jelentkezett egyéni és csoportos kiállításokon, számos felkérésnek tett eleget. Szövésen kívül montázzsal, monotípiával, tusrajzzal, festéssel, textilzászló varrással, akrillal dolgozott, Agárdon egy gimnázium falán egy 15 négyzetméteres festményét őrzik.
14 és fél évet New Yorkban élt és dolgozott Napóleon-kori és antik szőnyegek restaurálásával, ahol élete legnagyobb művészi élményei érték, ugyanott számos szakmai elismerést, megbecsülést kapott. Tanítványai kérésére még visszatért Székesfehérvárra, a tanév végén újból New Yorkban landolt. Vágya az volt, hogy időskorát Erdélyben töltse, ami úgy tűnik, megvalósult: 2019-től Székelyudvarhelyen él, ide hozta haza élete munkásságát, elismeréseit és alkotókedvét, hiszen most is éppoly szorgalommal alkot, mint pályája során mindvégig.
Az 1973-as tárlat óta eltelt időszakban számos kiállítása volt Erdély-szerte, majd 1985 után Székesfehérváron és Magyarország más településein járt alkotótelepekre, majd amerikai tartózkodása idején is folyamatosan jelen volt a New York-i csoportos művészeti seregszemléken, illetve az ottani Fészek klubban egyéni tárlata volt.
Iskolaévei kapcsán nagy lelkesedéssel beszél Nagy Pálról, akitől a legtöbbet tanult a szakmában, ő adott a legtöbbet, személye, egyénisége, tudása, türelme irányadó volt a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban tanulók számára. Aranka saját bevallása szerint Nagy Páltól emberséget, tisztességet és szorgalmat tanult, felüdülés volt járni az ő óráira, ahol tudást és lelket egyszerre kaptak, ugyanakkor megtanulták a könnyed, görcsmentes komponálást, a színek használatát és a mondanivaló megfogalmazását. Az ő útját követte egész pedagógusi pályája során. Mindig olyan tanár szeretett volna lenni, mint Nagy Pál, ami kétségtelenül sikerült is, Zsigmond Aranka hosszú oktatással eltöltött évei során számos technikában nyújtott rálátást, ugyanakkor tudást és lelket adott át. Tanítványai mind a mai napig visszatérnek hozzá, elismeréssel vallanak róla.
Szorgalmas diák volt az egyetemi évek alatt is, ahol jelesre abszolvált, s ez feljogosította, hogy maga dönthesse el, hogy hol szeretne alkotó-nevelő munkát végezni. Így került 1973-ban Székelyudvarhelyre, ám a sötét nyolcvanas évek közepén sok más művésztársával együtt ő is a kivándorlás mellett döntött, Székesfehérvárt választotta újabb állomásul.
A kiállított képek szemelvények több alkotói periódusából, és egy igencsak leszűkített keresztmetszetét nyújtják Zsigmond Aranka sokrétű munkásságának. Remélem, hogy hamarosan e kamarakiállítás méreteit jóval meghaladó bemutatkozásra is lehetőség adódik számára városunkban, mivel például egyedi faliszőnyegeiből itt most semmit sem mutathatunk.
Amit az itt kiállított közel 30 képet végignézve elsőre észrevehetünk: üzenetét több műfajban tolmácsolja, a kifejezésmód mindig a témától is függ, annak természete szerint változik.
Az itt látható legkorábbi képek 1992-ben készültek Székesfehérváron. A székelyruhás olajképsorozat kb. 1300 darabból áll, döbbenetes lenne együtt látni minden darabját. A „szeretet ikonjai”-ként emlegetett sorozat kapcsán az alkotóról a magyarországi Dienes Ottó így ír: „A kincses emberek közé tartozik ő is: a művészet kincseit osztogatja szét közöttünk, az ősi hajszálgyökerek az ottani világ, az ottani magyarság lelkületét közvetítik mindmáig”. A rendkívül rövid idő alatt vászonra kerülő hatalmas festménysorozat képeit Zsigmond Aranka csupán vázlatoknak tekinti, ám ebben a formában is jelzik, az Erdélytől megvált alkotó magával vitt valamit, ami évek múltán jött elő belőle: szülőföldje lelkületét a vörös-fekete árnyalatok közt előbukkanó fehér színnel, a lelki tisztaságot sugárzó lételemmel jeleníti meg. A vörös-fekete a korábbi, érzelemmel telített szőtteseinek színvilágát is felidézi.
A Bábeli üzenet 1997-ben készült, a 18 darabból álló olajfestmény sorozat része, amelyből itt egyetlen darab látható. Ez a sorozat Székesfehérváron volt kiállítva. A vonalhálós, írásos fekete-fehér olajfestmények visszavezetnek Mezopotámia földjére, a Kúfi írás imitációnak nyílt „bábeli üzenet”-e van, ami úgy szól, hogy képtelenek vagyunk megérteni egymást, a másféleséget, de arról a reményről is le kell mondanunk, hogy csak eljutnak üzeneteink, csak lesz valaki, aki meghallja, megérti, mit is akarunk. Az akkoriban Székesfehérváron már több mint tíz éve tartózkodó alkotó másságának meg nem értését, művészi törekvéseinek méltatlan kezelését kódolta bele az életet magába záró vonalrácsokkal texturált fekete-fehér látványba.
A 2000-es években Zsigmond Aranka már New Yorkban tartózkodik, az antik centerben a szebbnél szebb egykori szőnyegek restaurálása mellett mintegy 3500 montázsa született tizennégy és fél év alatt. Mindent megcsodált ott, és mindent szárnyaló fantáziája tárgyává tett: az antik bútorokat, ékszereket, ezüsttárgyakat, japán csontfaragásokat, antik órarészleteket, textíliákat, kristályokat, ametiszt karkötőket, tiffany üvegtárgyakat, növényi motívumokat, intarziákat, vázákat vagy egy-egy absztrakt festményt. Inspirálták az ezekkel kapcsolatos élményei és ezek megörökítésének vágya. Kereste a szépet mindenben, ugyanakkor arra törekedett, hogy egy új megfogalmazásban bemutassa mindazt, ami ott felkeltette az érdeklődését. Az antik katalógusokból kivagdalt képeket, alakzatokat szenvedéllyel társította színben, mondanivalóban, formailag összekomponálva. A montázs lehetőségeivel játszott, az eredmény egy izgalmas szín- és formavilágból összetevődő olykor bizarr, mégis dinamikus kompozíciósorozat.
2018-ban egy kb. 2000 darabból álló kisebb méretű karikatúra-sorozata készült. Ezekből csak párat láthatunk itt, és rögtön megállapíthatjuk, hogy a textilművész nemcsak az ecsetet veszi bátran a kezébe, hanem a tustollat is. Alkotói lendülete és frissessége önálló kifejezésmóddal társulva hozta meg eredményét.
2019 áprilisa egy újabb kb. 5000 kompozícióból álló levonatsorozat elkészítését hozta. Akárcsak a kollázsoknál, itt is egy élénk, izgalmas színvilág találkozik a kompozíciók magas minőségével. Ezeknél a képeknél elidőzve is rájöhetünk, mennyire komoly játéklehetőség rejlik a művészetben, jelen esetben a szimmetriába állítással való játék. Ám Nagy Pál útravalója itt is visszacseng: tudja, melyik az a pillanat, amikor abba kell hagyni, hogy a munka frissességét megőrizze. Nem tudja elválasztani a kompozícióktól a textil hatását, elképzelhetőnek tartja, hogy e sorozat darabjait átfesse, kinagyítsa vagy jóval nagyobb formában meg is szőné.
2019 az új otthon megtalálásának éve, amely egy akrillal készült absztrakt sorozatot eredményezett, a sorozat mind a mai napig újabb darabokkal bővül. Kísérletezik és minden mesterkéltség nélkül alakítja az absztraktban is a saját kifejezésmódját, színes kompozícióit frissességgel, a helyi színvilág és a helyi fényviszonyok becserkészésével jellemezhetjük. Ha jobban megnézzük az absztrakt képeket, a foltok és vonások nem esnek szét, hanem valamiképpen szerveződnek. Önkéntelenül is keresni kezdjük, hogy hol lesz az alkotó által felvitt színekből és formákból tájkép felülnézetből. Ám ezek nem a megszokott tájképek, hanem az absztrakt formából elővillanó távlatok, amelyek feltételezik az aktív befogadói magatartást is. Persze nem mindenki lát ezekben tájképre valló elemeket, minden szemlélőnek mást és mást sugallhat a színsávok ilyenszerű játéka.
Az itt látható nemrég készült Fehér folt című absztrakt munkán kinyíltak a színek, derűsebbek lettek: az alkotó számára meghatározó az itteni környezet, jó értelemben, ezt jelzi az Indulás című 2019-es akril, amely az első munkája új otthonában.
A Gáspár Imola című akrilkép, amely egy olyan erdélyi származású színművésznőt ábrázol, aki jelenleg is sikeres és elismert pályát jár be Londonban, több színházi és filmszerepet alakítva. Az alkotót egyik internetes képe ragadta magával, az alapján alkotta meg nagy méretű festményét. A nyughatatlan én új és új próbákra sarkallja a csaknem kielégíthetetlen szellemet. 2020-ban a magukba forduló székelyruhás lányok sorozat egy kék viseletben megfestett lánnyal bővül. Ugyanebben az évben készült néhány kisebb méretű munkája is.
Zsigmond Aranka helytállt mind emberileg, mind szakmailag itthon és külföldön egyaránt. Nem követ, nem utánoz művészeti irányzatokat, a maga megéléseiből származó üzeneteit a világ dolgaira való nagy mértékű nyitottsággal, több műfajban tolmácsolja. Ha létezik olyan, hogy vizuális költészet, akkor Zsigmond Aranka vizuális eposzokat költ sorozataival, maximális türelemmel, odaadással, sokrétű, míves aprólékossággal.
Sütő András annak idején a jelenkor Penelopéját üdvözölte Zsigmond Arankában, hűség, állhatatosság, türelem e mitologikus hősnőjéhez hasonlítva magatartását és alkotói módszerét, úgy vélem, ma sem lehet ennél nagyobb, értékesebb bókkal illetni.

Elhangzott 2020. március 6-án, Székelyudvar­helyen, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont kiállításmegnyitóján.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek