Zászlócska a későknek

Csizma a konyhaasztalon 18.

230

Vendégváró háziasszony jókedvét fojtogatja, s a már megérkezettek türelmét teszi próbára a notórius, vagyis megrögzött, javíthatatlanul későn jövő meghívott. A már ott lévők, bosszúságukat illedelmesen elfojtva, mosolyogva „befogadják” a későn érkezőt, mert jólneveltségük tiltja, hogy megjegyzést tegyenek erre, és persze próbálják összebogozni az evés-ivás és nem utolsósorban a beszélgetés elszakított fonalát. Olvasmányaimban érdekes adatra bukkantam az indokolatlanul elkésők szavak nélküli büntetésére a réges-régi időkből. Ezt olvasom Ruth Keenan 2000 év lakomái című könyvében (Bp., 2001): az 1. században a nagyvárosokban, így például Jeruzsálemben „a nagy lakomák a vendéglátó társadalmi rangjáról és gazdagságáról tettek tanúbizonyságot, aki egy-egy kiemelkedően fontos alkalomra még külön szakácsot is felfogadott. A pompás estélyeket, amelyek során az ételek játszották a főszerepet, tánccal és dallal színesítették. A Misna említést tesz arról a híres szokásról is, mely szerint egy kendőt akasztottak útjelzőül annak a háznak a bejárata fölé, amelyben sor került a lakomára. Miután azonban elfogyasztották az első három előételt, levették a szövetet, hogy így adják tudtára a későknek: immár nem látják őket szívesen.” (A Misna az addig szóban hagyományozott zsidó életviteli, törvénykezési gyakorlatok mintegy kétszáz éven átívelő gyűjteménye, végső megszerkesztése a 3. században történt. Tanácsai az élet minden területével foglalkoznak, köztük a lakóhelyek tisztaságával, a főzőedényekkel, az ünnepi és hétköznapi ételekkel és szokásokkal is.) Valamikor a harmadik fogásnál, vagy éppen a desszertnél betoppan tehát a notórius későn jövő. Nem szokása mentegetőzni, hiszen ő ilyen, nem tehet róla, ő már elfogadta magát ilyennek. A megszokás aztán a legtöbbünket arra ösztönöz, hogy mi is elfogadjuk. Vajon biztos, hogy nekünk kell alkalmazkodnunk hozzá? A háziak máris csak körülötte ugrálnak. Az ünnepi asztalról addigra elfogytak az étvágygerjesztő ropik és falatkák, a bevezető röviditalokat ismét elő kell venni, s még a háziasszony szabadkozhat, hogy a mikrohullámúban újramelegített ételek sajnos már nem olyanok, mint két órával azelőtt. A későn jövő meg nem érdemelt fontosságban sütkérezik: külön kínálgatják étellel-itallal, esetleg elmesélik neki, min nevetett a társaság, amikor ő megérkezett, a tréfa azonban adott szövegkörnyezetéből, hangulatából kiemelve már korántsem olyan kacagtató. Ugye, ismerős a helyzet, mindenki találkozott vele, akár vendégváróként, akár vendégként. Van, aki azt mondja, hogy a későn jövők miatt nem kell megszakítani, leállítani a terítékek, tálak egymás után következő folytonosságát, és főleg nem kell nekik újra tálalni mindent az előételtől a desszertig, hiszen ezzel megint csak elfogadjuk, hogy fölényesen kikövetelték a nekik szóló megkülönböztetett figyelmet. Ha már felszeletelték és elosztották a születésnapi tortát és a későn jövőnek nem jutott, ne mi bosszankodjunk, és baráti gondoskodásból se osszuk meg vele a saját adagunkat. Mi van mindennek a hátterében? Nem valami elavultnak hitt udvariassági kódexre, vagy régi közmondásra – fejedelmek udvariassága a pontosság –, nem is merev illemszabályokra gondolok, sőt még az orwelli „állatfarmi” eszmét sem szándékom taglalni („mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek”), hanem azon töprengek, hogy miért is packáznak egyesek, ha rejtetten is, a mások béketűrésével. Viselkedéstudományi tanulmányokban olvasható a fedett, úgynevezett negatív agresszió fogalma és felfejtése: egyféle burkolt dominanciavágy, feltűnési viszketegség, pökhendi tiszteletlenség és hányaveti lenézés, sőt általában meg nem torolt támadás „a nyáj” ellen. Rejtett, tehát nehezen tehető szóvá. Az érintett éppen maga ismeri el, tudja, hogy ő ilyen – no, nem a felsoroltakat ismeri el, csak egy látható, takaró jegyet belőle: a késést. Ha valaki mégis váratlanul nyíltan szóvá teszi, akkor éppen őt vádolhatják meg pökhendiséggel, a tolerancia hiányával és a többi. Ezek a tanulmányok felhívják a figyelmet más lappangó agresszív viselkedésmódozatokra is: ezek egyike az örökös panaszkodás. Olykor a panaszkodás mögött alig titkolt dicsekvés hámozható ki. Olyasmik, hogy a nem-tudom-milyen luxus tengerparton kényelmetlen volt a napozóágy, a pincérek lassúk, pedig jó nagy borravalót kaptak. A panaszáradatban már nem a beszélő „ilyen”, hanem mások „olyanok”. Mindeközben a főnök az alkalmazottra panaszkodik, az alkalmazott a főnökre, feleség a férjre, merthogy nem teljesíti a hozzá fűzött reményeit, az anyós is elviselhetetlen, a gyerekek hálátlanok, pedig ő mindent elkövet értük, sőt még annál is többet. A „legyőzött” hallgatóság lefegyverezve bólogat, tulajdonképpen nincsenek sem megértő, sem vigasztaló szavak, egyetérteni pedig hazugság. Minél kisebb egy társaság, annál inkább zavarba ejtő mind a notórius késő, mind a notórius panaszkodó viselkedése, mert szinte lehetetlen „elmenekülni” előlük. Ráadásul mimózalelkük van, mindenkinek igyekeznie kell, hogy ne sértse meg őket. Többnyire igyekszünk is, és az agresszió – akár rejtett, akár többé-kevésbé nyílt – ilyen apróságokban feltáratlan marad. Mellesleg eszembe jut, hogy mindenkinek mimózalelke van, csak némelyeknek sikerül legyőznie a saját mimózaságát másokért, miközben udvariasan meghallgat, kíméletesen elhallgat… Akár irigyelhetjük is a fent említett zászlócska szavak nélküli jelzésértékét.

Kozma Mária

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.