Zanzibár, a fűszerek szigete

Irány Afrika!

141

Miért éppen Zanzibár? És hol is van pontosan? – kérdezik az ismerőseim, amikor úti célomat említem. Ja, ott született Freddie Mercury, mondják a rajongók vagy azok, akik éppen látták a tavaly év végén megjelent Bohém rapszódia című filmet. Kalandvágyóknak ajánlom, azoknak, akik szeretik a hőséget és a vizet, de nem túl érzékenyek a szélsőségekre.

Gyerekek játszanak a porban. Nem érte el őket még a civilizáció Fotók: Nagyálmos Ildikó

Lassan 12 órája repülünk Bukarestből dubaji átszállással, érdekes nevű települések – Kismaayo és Tanga – fölött elhaladva, amikor a fekete kontinens keleti partjainál feltűnik a Tanzániához tartozó Zanzibár, amelyet két főbb sziget alkot: Unguja és Pemba. Mindkettő területe nagyjából akkora, mint a fél Hargita megye, vagy tán annál is kisebb, s külön-külön közel egymillió lakója van. Mi a főszigeten, Unguján landolunk, itt található Zanzibár fővárosa, Stone Town.
A repülő ablakából izgatottan figyeljük a türkiz lagúnákat és a dzsungelszerű növényzetet, ahonnan az ég felé törnek az afrikai pálmák. Télből nyárba menni többszörösen izgalmas, egészen más, mintha nyáron utaznánk melegebb éghajlatra. A nap sugarait szikrázva verik vissza a házak bádogtetői. Kányádi Sándor Románc című verse jut egyből eszembe, amikor először megpillantja Cartagenát.

Ismerkedés a hellyel, a helyiekkel
A kifutópálya éppen csak akkora, ahol le- és felszállnak a gépek, a repülőtér is vicces az európai ember számára: se ablaka, se ajtaja. A forróság mellbe vág, amint kilépünk a gépből, de egy percig sem bánjuk, örülünk, hogy végre földet értünk. Mosolyt csal az arcunkra az ellenőrzés (egy burkát viselő hölgy egyedül figyeli a csomagokat), szokatlan jelenség, hogy a repülőről fekete férfiak egyenként hordják le a bőröndöket a turistáknak, amiért mindjárt jattot kell adni. Pénzt váltunk, kétszáz euróra ötszázezer tanzán shillinget adnak, kétségbeesem a köteg pénz láttán, lehetetlen megszámolni. Emberünk már vár, ő visz minket a sziget másik csücskében lévő szállodába, amely egyórányi útra van a reptértől. A baloldali közlekedéssel barátkozunk a légkondis autóban (többnyire ósdi Toyotákkal közlekednek), az út során többször érezzük úgy, hogy az utolsó pillanatban sikerül elkerülni az ütközést.
Sokan félnek Afrika déli része felé utazni, hiszen nem hallunk túl jókat erről a térségről. Zanzibárt ezzel szemben a béke és boldogság szigetének is nevezhetnénk, az emberek a nagy szegénység ellenére boldognak látszanak.
Zsúfolt településeken haladunk, mindenki az úton sétál, a nők fejükön viszik a terhet: zsákot, kanna vizet… Sofőrünk magabiztosan száguldozik a keskeny, aszfaltos úton, ha rendőrrel találkozunk, dudaszóval üdvözli őket. Gyümölcsárusok mindenhol, poros butikok, ahol ételt, papucsot, ruhát árulnak. Nekik létfontosságú, az európai ember számára ócska holmikat.
Elmaradozik a város, vidéken az útszéli házak jelzik a települést. A gyerekek kint játszanak a házak előtt, a felnőttek árnyékban húzódva, elterülve a földön pihennek. A nagy melegben – úgy tűnik – nincs kedvük semmihez. Amúgy az egész sziget egy nagy erdő, kisebb-nagyobb fákkal, amerre a szem ellát, minden zöld.
Szállodánk inkább bungaló minősítést kapna, a fehér homokos part végén helyezkedik el a tipikusan afrikai, szúnyoghálós ággyal berendezett szoba. Ez az összes bútorunk.
(Zárójelben jegyzem meg, hogy bár nem kötelező, de ajánlott a Hepatitis A és B vírusokra az oltás, maláriára a gyógyszer, de mi nem éltünk egyikkel se. Utólag kiderült, hogy jól tettük, mert aki elővigyázatos volt, utazása alatt nem érezte jól magát a gyógyszerek, oltások mellékhatásaitól.)
Jumbo – ezzel a köszönéssel fogadnak, rögtön a medence melletti bárpulthoz vezetnek, hogy fogyasszunk el valamit, míg előkészítik a szobánkat. Örömmel kortyolunk a nem túl hideg Kilimanjaro sörből, és a hosszú út után először végre elengedjük magunkat.

Zanzibár jelképe a sziklán álló vendéglő

Fűszerek, teknőcök és a Kőváros
Az Indiai-óceán partján is elegendő két napig napozni, fürödni az áttetsző, tiszta vízben, kívánkozunk már a sziget belsejébe, ezért befizetünk Alexnél (helyi vállalkozó, a parton ismertük meg) egy egész napos kirándulásra. Zanzibárt Fűszerszigetnek is nevezik, jellemző fűszernövényei a fekete bors, a szegfűszeg, a kardamom, a fahéj, a vanília, a szerecsendió, a citromfű és a gyömbér. Mivel kellett a hely az ültetvényeknek, a sziget egykori növényzetét jórészt kivágták; csak a sziget közepén fekvő nagy természetvédelmi őserdő, a Jozani maradt többé-kevésbé háborítatlan. Utunk először ide vezet, ahol kis helyen minden fűszernövényt és gyümölcsöt bemutatnak nekünk, sőt ezeknek a jótékony hatásairól is bőven beszél a jópofa vezetőnk. A túra végén a gyümölcskóstoló sem marad el, életünkben először eszünk vörös banánt és maracuját. Az ománi szultán az 1800-as évek végén hozta a szigetre a szegfűszeget, neki köszönhetően Zanzibár jelenleg is e fűszer legnagyobb exportőre a világon.
Innen a fővárosba, az UNESCO kulturális világörökség részéhez tartozó Stone Townba utazunk, onnan pedig a Prison Islandra, azaz a Changuu-szigetre egy helyi ember csónakján. Alig félórányi útra van a tenyérnyi sziget, amely háromszáz óriásteknős otthona. Hatalmas teherszállító hajók között ring a motorcsónakunk, de vakon bízunk a kormányosunkban. Naponta többször megteszi ezt a távot, ügyesen kerülgeti a jókora hullámokat. Egykoron a szultán kapott ajándékba három, a Seychelles-szigetekről betelepített aldabrai óriásteknőst, azok leszármazottai a mostaniak, amelyek között olyan is akad, amelyik a 170. évét tapossa. A szigeten nem sokat időzünk, a teknősökön és a gyönyörű parton kívül egyéb látnivaló nincs. Bár Börtönsziget a neve, sosem volt itt fogház, a kolera idején itt különítették el a betegeket.

38 perces háború földje
Stone Townba eljutni régi álmom, egyike Afrika azon kevés szeletének, ahol a gyarmatosító seregek az ománi szultántól a brit protektorátusig kövekbe foglalták hatalmasságukat. Érdekességként említem, hogy itt volt a történelem legrövidebb háborúja: Zanzibár 38 perc alatt adta meg magát az angoloknak. Bár 1963. december 19-én Zanzibár visszanyerte függetlenségét Nagy-Britanniától és alkotmányos monarchiává vált, ez a státusz rövid életűnek bizonyult, mert 1964. január 12-én a szultánt elűzték, április 26-án Zanzibár egyesült Tanganyikával, és így létrejött Tanzánia. Zanzibár jelenleg Tanzánia része, de sajátos státuszban. Saját elnököt választ, aki a belügyekért felelős zanzibári kormány feje. Parlamentje is van, 50 képviselővel, akiket öt évre választanak.

Csónakkészítő munkások a fővárosban, Stone Townban

Több világ városa
Stone Town óvárosa sokszínű, tele bazárral. Olyan, mintha több világot zárt volna össze Allah. A keskeny utcában sétálni teljesen biztonságos, a helyiek érdeke, hogy kedvesen fogadják a turistákat, hiszen belőlük élnek. Afrikai faragott szobrok, ékszerek, ruhák és festmények bő választéka található meg itt, s ha kedvünk támad megenni, meginni valamit, kiülhetünk az épületek felső szintjén kialakított teraszokra, ahonnan pazar panoráma nyílik az óvárosra. A központban a Csodák Palotája lenne az egyik fő látványosság, amely múzeumként működik, ám felújítás miatt most zárva tart.
A Queen legendás énekese, az indiai származású Farrokh Bulsara (Freddie Mercury) ebben a városban született 1946-ban, s bár a szülőházon kívül egyéb látnivaló nincs, mégis sokan emiatt érkeznek a városba.
Zanzibáron csodás sétálni a tengerparton, beszélgetni a helyiekkel, édességet osztogatni a gyerekeknek, akiknek csillogó szemük többet ér minden köszönömnél. Hihetetlenül kedvesek, barátnőre is szert tettem, aki jövőre meghívott a szigethez közel fekvő Dar es-Salaamba, Tanzánia legnépesebb városába, amelynek jelentése a béke földje. Lám, mit hoz a jövő…

Nagyálmos Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek