Vonatok balladája. Magyar költők vallomásai a vasútról

12

Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveim, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva mindazokat a köteteket, amelyeket úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt.

1825-ben Stephenson gőzmozdonyaival Angliában indult el a vasúti tömegközlekedés, tíz évre rá már Brüsszel és Mechelen között is ott pöfögött a gőzös, 1846-ban pedig Pest és Vác között ujjongtak a vonatnak, amelyet Petőfi is kitörő lelkesedéssel fogadott: „ Száz vasutat, ezeret! / Csináljatok, csináljatok! / Hadd fussák be a világot, / Mint a testet az erek.” Utána Európa keleti felén az addig nagyjából tízéves lemaradás ollója ugyancsak szétnyílt, hiszen 1981-ben Franciaországban már 200 km/h sebességgel száguldozott a TGV, manapság pedig óránként 320 kilométeres száguldással köti össze a francia városokat, miközben mifelénk a vasút fölött megállt az idő. Büszkék lehetünk viszont arra, hogy talán magyar költők írtak a legtöbbet a vasútról, legalábbis úgy találta Bényei József (1934–2017) debreceni újságíró, író, költő, színházigazgató, aki harminc esztendőn keresztül több száz verset gyűjtött össze a vasútról és ezekből százhúszat kötetbe is szerkesztett. A könyvet a Sepsiszentgyörgy–Csíkszereda vasút létrejöttének centenáriumán, 1997-ben kaptam Tóth Jánostól, a Budapesti Magyar–Román Baráti Társaság elnökétől, aki több szállal is kötődött a vasúthoz. Most, újra kézbe véve, átlapoztam és kikerestem az erdélyi költőket. Vannak vagy tucatnyian, és érdekes, hogy kortársaim, az útvonalon maradva, Sepsiszentgyörgytől Csíkszeredáig, a legtöbb hasonló verset az ingázó férfiakról írták. Magyari Lajos (1942–2015): „Vonatok hajnali füttyögése / szigorú ostorcserdítés a tájon / zsíros kártyák közt dideregjen, / kofferen, lépcsőn szenderegjen / a havi fix s a hajnali álom.” Ferencz S. István (1945): „Egyforma, szürke férfiak, / hónuk alatt álmosan szorongatják a kopott aktatáskát / s úgy érzik minden hajnalban, / hogy az asszony soha nem volt ilyen meleg, / s a fapad soha nem volt ilyen kemény…” De bármennyire is lassan cammogtak a vonatok, úgy tűnik, hogy végleg elvitték nem csupán a budapesti, hanem más magyarországi városokbeli magyar–román baráti társaságokat is, legalábbis én nem sokat hallottam róluk. Mint ahogyan a román nyelvű hasonmásaikról sem.
(Kiadó: Magyar Államvasutak Rt., Budapest, 1996. Gyűjtötte, válogatta, szerkesztette: Bényei József, felelős kiadó: Domokos Lajos)

Székedi Ferenc

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek