csütörtök, november 26, 2020
custom_html_banner1

Hirdetés

Volt egyszer egy…

…katedraláz, aminek közelében nemegyszer megtalálhatjuk a borkorcsolyát is. Valamikor katedraláznak, később lámpaláznak, ma már mikrofonláznak nevezzük azt a kellemetlen érzést, ami nyilvános szerepléskor gyötörheti meg a vakmerő embert, aki minden „láz” ellenére föllép valamilyen emelvényre, és arra merészkedik, hogy szóljon az egybegyűltekhez. A katedra szót ma két értelemben használjuk: az a kis, magasított hely, ahol a tanár ül a tanteremben, és egyetemi tanszék. Régen, pontosabban a 16. században katedrának nevezték a szószéket, később ez a jelentése inkább csak a népnyelvben maradt meg és a református templomi szószékre vonatkozott. A lámpaláz főleg a komédiásokat érintette, akik valódi, kanócos lámpák világításában színészkedtek. Katedraláz és borkorcsolya összefüggésére könnyű megtalálni a magyarázatot: borkorcsolyát lehetett látni a borospincék előtt és a kocsmák mellett is, de benn, a kocsmákban nem kevésbé. Hasznos eszköz volt két párhuzamos gerendából ácsolva a hordók csúsztatásához pincéből fel a szekérre, vagy éppen fordított irányban, szekérről le; de magának a bornak a csúsztatásához is hozzájárult, mindig csak lefelé az ember gigáján, lévén jó zsíros vagy sós eledel. Csokonai Vitéz Mihály szerint a legjobb borkorcsolya a tepertős pogácsa, fokhagymás borjúcomb és kövér libahús. Csokonai híresen nagyevő, nagyivó volt, tudta, mit beszél, így hát hihetünk neki. A katedraláz gyógyszeréül azokban a régi időkben a borkorcsolyát, és (nemcsak a szórövidítés kedvéért!) a bort használták.
Csokonairól jegyezték föl azt az adomát, hogy ifjúkorában, az 1790-es években egy legációkor borkorcsolya-, bor- és legátustársai egyként megtréfálták, szerencsére a sok ellenszer hatására katedraláz egyáltalán nem kínozta. A történetre Deáki Ferenc Deákok tüköre. Magyar diákvilág a felvilágosodás korában című könyvében találtam rá. A vasárnapi kiadós ebéd – sok borkorcsolya sok borral öntözgetve – után a pap arra kérte Csokonait, hogy végezné el a templomban a délutáni könyörgést. Legátustársai azonban a katedrára énekeskönyv helyett egy szakácskönyvet tettek, s mondták Csokonainak, hogy csak ki kell nyitni a könyvet ott, ahol a könyvjelző van. Csokonai akkor tért magához, amikor hallotta a saját hangját, ahogyan olvassa: ecettel, olajjal s tormával… Rögtön észbe kapott és így folytatta: megkínoztatott Úrjézus. Az adomák tanúsága szerint vele történt meg az is, hogy másik legációkor, másik helyen, kitűnő borkorcsolyák és még kitűnőbb borok bőséges fogyasztása után az ünnepi prédikációt a katedrán így kezdte: „Szomjúhozom!” Versben megénekelve aztán: „Szomjúhozom! és a pap / ijedve föltekint, / Hogy lám, borért zaklatná őt / Vitéz Mihály megint… / Szomjúhozom harmadszor is / Fölszólala Vitéz / S a pappal együtt hívei / Nagy serge összenéz / Igy szóla Jézus – folytatá – / A véres keresztfán…” Csokonai vidám, életigenlő, a népi gondolkodáshoz közel álló versei nagyon népszerűek voltak a korabeli vásári könyvárusok ponyváin. Csokonairól – csakúgy, mint Petőfi Sándorról – számos mondát őriz a magyar folklór, ezeket összegzi levéltári és néprajzi adatok alapján Lukács László Csokonai a néphagyományban című könyve: már kétéves korában folyékonyan olvasott, a kéményfüstről megmondta, hogy melyik házban mit főznek, beszélni tudott az állatokkal, a madarakkal és a fákkal, parancsolt esőnek és szélnek. Azt is tudta, hol van kincs elásva, de arról sohasem szólt senkinek sem, mert akkor megnémult volna. Több kéziratos Csokonai-jövendölést őriz a debreceni Déri Múzeum. Ezekben a költő 1897-re jósolta meg a világvégét: „1897. Utolsó ítélet; egy akol és egy pásztor, s mennyei Jeruzsálem. Ekkor vége lészen az Egész nagy világnak. Ember, vedd gondolóra Mivoltát azoknak.”
Elitista irodalmárok és egyházi emberek számára ezek a történetek még az adoma, a legenda szintjén sem valami rokonszenvesek; a népnek szánt egykori ponyvafüzetekről hányszor, de hányszor állították, hogy „kártékonyak”, pedig ezek hozzátartoztak a kor és a valóság vidámabb arcfeléhez, és 3 krajcár árán fontos olvasmányok is lehettek. Csokonai veszedelmesen komoly Magyar! Hajnal hasad! című versének ihletője egy ponyvafüzetben talált hasonló kezdetű versszakasz. Csokonai 1795-ben írta versét, ami egy év múlva jelent meg folyóiratban, de az utolsó szakasz utolsó négy sora nélkül. „Ezt minap egy jámbor magyar énekelte, / S benne a huszadik századot képzelte, / Ne is félj, ó magyar, talám akkorára / Boldogabb nap jön fel reád valahára / S aki mérget forral hazádnak ellene / Megveri a magyar seregek istene.” Kedves Olvasóm! Ítéld meg magad, mi oka lehetett a törlésnek! Történelmi háttér: 1795. május 20-án végezték ki a Vérmezőn Martinovics Ignácot és társait.

Kozma Mária

Kapcsolódó cikkek:

14,236RajongókTetszik
0FeliratkozóFeliratkozás

Legfrissebb