Volt egyszer egy…

41

…1984 – Orwell regénye. Már az első mondatoknál érezzük, hogy a történet nem e világi. Vagy mégis? „Derült, hideg áprilisi nap volt, az órák éppen tizenhármat ütöttek. Winston Smith állát leszegve, gyorsan besurrant a Győzelem-tömb üvegajtaján.” Alig néhány sor még, és már látjuk a Nagy Testvér arcképét a felirattal: „Nagy Testvér szemmel tart.” És megtudjuk azt is, hogy takarékossági verseny van, amellyel a Gyűlölet Hetére készülnek. Igen! A világ egyáltalán nem „derült”. A világ „hideg”. (A regénycím évszámát az a körkérdés sugallta, amelyet 1964-ben a londoni New Scientist száz különböző nemzetiségű tudósnak küldött el, s amelyben felkérte őket, hogy írják le saját tudományuknak húsz évvel későbbi, tehát 1984-beli állapotát. Ez alkalommal Herbert Read angol esztéta a művészetek sorsáról nyilatkozott: „A művészet – a szó bármely történelmi értelmében – el fog tűnni. Beethovenre, Wagnerre, Sztravinszkijra senki sem fog emlékezni. Mindent elborít majd a fény, kivéve az emberek tudatát, és az utolsó civilizáció összeomlását meg sem fogjuk hallani a szakadatlan zajban.”)
„Azt persze nem lehetett tudni, hogy egy adott pillanatban éppen megfigyelik-e az embert. Bizonytalan volt, hogy a Gondolatrendőrség milyen gyakran és milyen rendszer szerint kapcsolódik be egy-egy magán-teleképkészülékbe. Még az is elképzelhető volt, hogy mindenkit állandóan figyelnek. Mindenesetre akkor kapcsolódhattak be akárkinek a készülékébe, amikor csak akartak. Az embernek abban a tudatban kellett élnie – s abban a tudatban is élt –, hogy minden hangját hallják, minden mozdulatát megfigyelik.” A regény főszereplője talál egy zugot a lakásában, ahová nem ér el a megfigyelés sugara és naplót ír, amelyet így kezd: „1984. április 4.” Hamarosan leírja: „Le Nagy Testvérrel!… le fognak lőni nem törődöm vele tarkón fognak lőni nem törődöm vele le Nagy Testvérrel mindig tarkón lövik az embert nem törődöm vele le Nagy Testvérrel…” S aztán a regény utolsó sorai, miután a főszereplőt a Gondolatrendőrség a Szeretet-minisztériumba – a börtön neve – hurcolja és lelkileg-testileg összetöri, megneveli s végül szabadon engedi: „De most már rendben van, minden rendben van, a küzdelemnek vége. Diadalt aratott önmaga fölött. Szerette Nagy Testvért.”
A történelem soha nem szűkölködött jóslatokban, amelyek a társadalom egészét érintik. A modern kor világvége-hangulatáról írva sokan szokták idézni Bergyajev orosz filozófust, aki 1924-ben a világ negatív utópiáiról ezt mondta: „Az utópiákkal az a legnagyobb baj, hogy kiderült róluk, hogy nagyon is megvalósíthatók, és most az a legnagyobb kérdés, hogyan is meneküljön meg az emberiség.” Egyre nyilvánvalóbb, hogy a menekülés egyre nehezebb. A valóságtól legelrugaszkodottabb jóslatok is beteljesülnek, mintha a tudósok egyfolytában az emberiség nyugalma elleni felfedezéseknek nyitnának teret, merthogy a felfedezések egyben a hatalmi törekvések eszközei is, olyan tudományos merényletek, amelyek túltesznek a tudományos- fantasztikus irodalom legelképesztőbb ötletein is.
A valóságos 1984-ben, hogy eltelt a húsz év, és a borúlátó jóslatok nem igazolódtak be, a körkérdés folytatásaként ugyancsak Londonban kiadták az „1984” 1984-ben című antológiát. A szerzők megkönnyebbülve közlik olvasóikkal, amit azok úgyis tudnak, hogy indokolatlan volt a pesszimizmus, hiszen a kultúra él és virágzik, az orwelli diktatúra csak a képzelet szüleménye volt, és a világ népeinek kezébe adatott a szabadság és önmegvalósítás. Hát, aki ezt elhitte?! Mert voltak olyanok is, akik mindezt a negatív utópia ugyancsak utópisztikus és képmutatóan vigasztaló ellenszerének tartották és azt mondták: Herbert Readnek igaza volt, már nem halljuk a pusztulás hangjait, az emberi tudat elsötétült. Az emberiség végső pusztulása megfogalmazhatatlanná válik.
Közben egyre többen értekeznek arról is, hogy a világhálós információs özön magasztalása is egyféle utópia, mert semmi jele nincs annak, hogy segítségével megváltozna az emberi gondolkodás alapvető jellege. Az emberi agy biológiailag nincs felkészülve erre a „szép-új” világra. Miközben a tudat végzetesen belefullad az információk óceánjába, az emberi érzelmek elcsökevényesednek – jósolják ma –, mert hiába épül „gép” az emberi agyat modellezve, minél jobban ráhagyatkozunk, annál gyarlóbbak lesznek a saját ítéleteink, gondolatmenetünk olyan zűrzavaros szellemi szférával ütközik, ahol nincsenek erkölcsi rendszerek. Ám ez is vajon igaz, vagy csak figyelmeztető negatív utópia? Az információk – és most nem a tudás tárházáról beszélek, hanem olyanokról, mint a gyűlöletbeszéd, de mellette, vagyis inkább ellenében a szeretet és szolidaritás – végső soron választható „eszközök” a mai ember számára is. Te döntesz, kedves olvasóm, hogy miként használod!

Kozma Mária

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.