Volt egyszer egy…

70

…magnólia – a köznyelvben nevezik tulipánfának és liliomfának is, bár a szakirodalom az utóbbi kettőt elkülöníti. A botanikatörténet első írásos adatai szerint a magnólia időszámításunk után a 7. században ott virított a kínai templomkertekben az isteni tisztaság szimbólumaként. Az ókori indiai kertek kialakításánál is meghatározó szerepet kapott ez a gyönyörű cserje. A régi keleti életfelfogás úgy tartja, hogy bármilyen pazar és gondozott is egy kert, mégis sokkal több, illetve más, mint szemet gyönyörködtető látvány. Ebben Buddha tanítását követik ma is: a legkisebb kert is szép fényűzés nélkül is, a maga természetességében, mert mindenképp egy önmagában álló csoda, amely arra szolgál, hogy az embernek lehetősége legyen a magányos szemlélődésre, a visszavonulásra, a befelé fordulásra. A kert a csend és a lelki béke helye, mert az igazi boldogság a nyugalomban, a belső egyensúlyban és elmélkedésben van.
A 17. század második felében az angol misszionáriusok feladatul kapták, hogy bárhol járnak a világban, kutassanak fel és küldjenek haza minden új növényfajt. Az első tulipánfatöveket John Bannister küldte Londonba 1688-ban Virginiából. Ezt a fajt az 1720-as évek végén követték az első ázsiai fajok. Utóbbiakat eleinte Kínában gyűjtötték: Európában az első, mérsékelt égövi ázsiai faj a fehér magnólia volt, amit Joseph Banks hozott 1789-ben. A világhírű botanikus óriási növénytani gyűjtést végzett, ő alapította meg London mellett a mai napig létező Királyi Botanikus Kertet és növénytani kutatóközpontot.
A világ eddig ismert legöregebb magnóliája kétezer éves. Pontosabban: átaludta ezt a kétezer évet, anélkül, hogy elpusztult volna. 1982-ben találtak rá a magjára egy ásatás alkalmával feltárt ősrégi japán faluban, egy gödör alján aszott rizsszemek között. A mag felébredt Csipkerózsika-álmából, és az életadó vízre és napfényre feltámadt, kicsírázott, nőtt-növekedett és két év múlva virágba borult. Egy csillagfürtmagról is lehet tudni, amelyet a sarkvidéki tundrán találtak jégbe fagyva, ez tízezer éves álmából ébredt, amikor felmelegítették… és vannak még hasonló példák a fáraók sírjában talált gabonamagoktól az ugyanott alvó Jerikó rózsájáig, amit a középkorban a feltámadás virágának is neveztek. Ezek lennének az „életfüvek”, amelyek immár nemcsak mesékben, mítoszokban zöldülnek?! „A mítosz mindezt persze a maga eszközeivel érzékelteti – mondja Várkonyi Nándor Az elveszett paradicsom című művében –, nem egzakt természettudományt művel, hanem ideálist: a természetben rejlő eszmét állítja elénk tiszta, fokozott alakban. A mítosz és a monda ideális természetrajzot, ideális történelmet nyújt, azaz értékel, és éppen ezáltal tárja elénk az időn és téren kívüli értelmeket.”
A mezopotámiai legendás király, az isteni származású Gilgames miközben a cédruserdőben kóborolt, szörnyeket győzött le, felépítette Uruk városát meg sok más hőstettet vitt végbe, az élet és halál dolgairól is töprengett és kérdezte az isteneket. Segítségükkel meg is találta az életfüvet, amit haza akart vinni népének, de addig még ki kellett állnia egy próbát, amit az istenek mértek rá: hét nap, hét éjjel virrasztania, s ha ez sikerül, akkor örök életet nyer. Ő azonban elaludt, az életfüvet pedig lenyelte egy kígyó…
A tudomány persze megpróbál választ adni arra, mi módon szunnyadt a csodálatosan ébredő magnóliában, csillagfürtben stb. az „örök” élet. Miért pusztultak el a társai, ha ez megmaradt? A valóság pedig a tudomány ólomlábain lassan-lassan talán közelít a mitikus természetrajzhoz?!

Kozma Mária

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek