Volt egyszer egy…

38

…könyvhimnusz. A 17. században ez a műfaj sokszor a könyv litániája néven volt ismeretes. A litánia szót vallásos értelme miatt – előimádkozás, vagy éppen mise jelentésében – a magasztos, a fennkölt megjelölésére használták. Minthogy a könyv évszázadokon keresztül általában véve, az is volt: magasztos és fennkölt gondolatokat tartalmazó, sokszor formáját tekintve is, művészeti alkotás. Mindeközben árucikké is tárgyiasult, így kereskedők is foglalkoztak vele. Sok-sok időn keresztül, aki könyvvel foglalkozott – könyvárusok, kiadók, nyomdászok, könyvritkaság-gyűjtők és olvasók –, valamennyien szinte hivatásszerűen a könyv szerelmesei voltak. Nincs ebben semmi rendkívüli, hiszen a könyv maga – idézek a 17. század litániáiból – a lélek világossága, a bölcsek koronája, az ember legjobb barátja, a betegek vigasztalója, a kormányzók legfőbb tanácsadója, megtanít az erényre és elűzi a bűnt, mindig készenlétben van, hogy segítsen és így tovább.
Könyvtörténészek szerint a világirodalom legszebb könyvhimnuszát Lucien Anatole Prevost-Paradol (1829–1870) francia újságíró és esszéista írta. Kedves Olvasóm! Ha te is a könyv szerelmesei közé tartozol, bizonnyal élvezettel olvasod az alábbi idézetet a fohászból, de ha nem, vagy sietve éppen csak belenéztél most az újságba, akkor ne is fogj hozzá az olvasáshoz, nem tartozik a gyors, rövid és érdekes hírek közé. Ezt olvasni csak ráérősen lehet, mosolyogva talán a cikornyákon, de mindenképp a könyv iránti szeretettel érdemes:
„Üdvözlégy, Könyv, édes és hatalmas vigasztaló! Mióta az emberi nem hozzáfogott, hogy eldadogja, amit érez s amit gondol, Te voltál az, aki a világot elhalmoztad jótéteményeiddel. Közöttük legnagyobb a béke, amelyet képes vagy lelkünkre árasztani.
Olyan vagy, mint a kristálytiszta forrás, hűs árnyékban, pár lépésnyire a járt úttól: a nemtörődöm utas fáradtan vándorol tovább, s tán összerogy a kimerültségtől, de aki ismer téged, az hozzád siet, felüdíti égő homlokát és szíve ifjúságra frissül.
Örökké szép vagy, örökké tiszta, hűséges a szeretőhöz, kegyes a visszatérőhöz… Álljon elő és merjen vádolni téged, akit valaha megcsaltál volna.”
Prevost-Paradol kortársa Edward Bulwer-Lytton (1803–1873) angol író és politikus nem himnuszt ír, hanem humoreszket, a könyv akkoriban elterjedt becenevéből – a lelki gyógyszertárból – indulva ki, és használati utasítást ad könyvtárosoknak, miszerint a könyveket nem szakok, hanem betegségek szerint kellene osztályozni. Lelki meghasonlás esetén életrajzokat kell olvasni – mondja –, nátha esetén könnyű olvasmány gyógyít, nagy csapások idején tudományos munka olvasása a gyógyír, ezzel szerezhetünk a léleknek tompulást, aki a pénzét veszti el és ettől bánatos, az viszont olvasson verseket, mert a költő kivezeti az anyagias létből egy más, bűvös világba.
Voltak tudósok, akik komolyan vették mindezt, sietve figyelmeztették a nyájas és nagyérdemű olvasót, hogy a könyvben veszélyes por rejlik, amely lapozgatás közben megbetegít. Igen ám, de voltak olyan tudósok, akik ezt megcáfolták: az olvasás nem betegít meg, Fischer von Röslerstamm – az előbbi két író kortársa – 222 neves könyvtáros és 109 könyvkereskedő életrajzi adatait felkutatva állítja, hogy ez nem igaz, mert ezek mind 69 éves korukban haltak meg – ez akkoriban viszonylag magas életkort jelentett.
Aztán jött egy másik tudós, és megint egy másik… és könyveket írtak a könyvről, újabb és újabb himnuszokat róla… de nem ők az érdekesek, hanem a könyv mindenkori szerelmesei, akik nem írják és nem is mondják… egyszerűen csak „érzik” a könyv himnuszát.

Kozma Mária

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.