Volt egyszer egy…

25

…élő kövület. A páfrányfenyőt – gingko bilobát – nevezik így, és joggal: a modern biológiában inkább azt hangsúlyozzák, hogy nemzetségének egyetlen túlélő faja, így a vele ellentétes „kövület” egy kicsit költői megfogalmazás, az ősiséget jelzi. A tudósok szerint ugyanis 120 millió éves. Életkorát hasonlítsuk össze azzal, hogy a Homo nemzetség valószínűleg 4 millió, a Homo sapiens faj pedig 200 ezer éves. A Gingko biloba egyedüli eddig ismert túlélő fa ebben az emberi ésszel felfoghatatlan idő-százmillióban. Ezért egyesek a Gingko biloba magját is némileg másnak tartják, mint a többi virágos növényét. Hogy magjának íze miatt ette-e a kínai császár aranytányérról pörkölve, vagy csak azért, mert ritka növénynek számított, s így csak kiváltságosok kóstolgathatták, vagy talán a kínaiak ismerték a gyógyhatásait, amit az utóbbi évtizedekben olyan nagyra tartanak – mindezt nem lehet már megtudni.
Mindenesetre Goethe nem a magokra és a gyógyhatásra figyelt fel, hanem a növény különleges leveleire. Írt egy Gingko biloba című verset egy hölgyhöz, ami bár szimbolikáját tekintve a szerelmes eggyé tartozást fejezi ki, pontos leírás is: „Egyetlen élő levélkét / látunk kettéválva mi? / Vagy kettőt, mik eltökélték: / egynek fognak látszani?” Egy botanikus költő szebb, „erősebb” hasonlatot nem is találhatna a szerelemre, hiszen ez a páfrányfenyő átvészeli az időt, túlél minden viszontagságot, védekezik a betegségekkel szemben, koronája dacol a széllel, a hóval, fája ellenáll a kártevőknek. 20–35 méteresre nő meg, egyes példányai Kínában 50 méter fölé magasodnak és több példánya is ismeretes, amik ezerévesnél öregebbek. Vajon, nem próbálkozhatnánk meghonosítani a Székelyföldön, a tuják mellett? A szegedi parkból hozhatna valaki egy maréknyi magot…
Goethe nem csak botanikus volt. Tudományos munkássága 1776-tól 1832-ig 56 aktív évet ölel fel. Sok érdekes és fontos részlete van ennek a megdöbbentően nagy életműnek. A területek, amelyekkel élete során foglalkozott, ma már egészen távoli tudományágakhoz tartoznak. Foglalkozott irodalommal, botanikával, csonttannal, ásványtannal, meteorológiával, színelmélettel, tudománytörténettel. Az ő nevét viseli egy ásvány (goethit) és egy növénynemzetség (Goethea). Na, igen! És közben még miniszter is volt. Ő az első, aki megfigyeléseit, vizsgálódásait kiterjesztette az olyan növényekre és állatokra, amelyek a természet törvényeibe becsúszott valamilyen „hiba” folytán rendellenesnek születtek. Kortársai, ugye, még normálisnak és mindennapi eljárásnak tartották, hogy perbe fogják és halálra ítéljék a kétfejűnek született bocit s hasonló tökéletlen, fogyatékos lényeket, mert megszegték az isten alkotta természet törvényét.
A Goethe alkotta ősnövény fogalmába azonban ezek is beletartoznak. „Az ősnövény alapforma – írja –, amellyel a természet mindegyre játszadozik, s imígy játszva hozza létre az élet sokszínűségét. Az ősnövény modellje a hozzá való útmutatásokkal képessé tesz tetszőlegesen sok növény előállítására, melyek, bárha nem léteznek is, belső igazságuknál és szükségszerűségüknél fogva létezhetnének. Az alapstruktúra, amely nemcsak növények, hanem minden élőlény alakját, élő lényegét meghatározza, létezik, és a tudósok kulcsként használhatják a teremtéshez.” Óva inti az emberiséget, hogy a teremtés bizonyos határait átlépje.
Kedves Olvasóm! Végezetül Lukács Béla Goethe a zseniális dilettáns című (Magyar Tudomány, 1999. október) tanulmányából idézek egy mákszemnyi mosolyért: „Goethét legtöbben költőóriásként tisztelik. De néhány természettudós még emlékszik egy másik hagyományra. Az előző századforduló táján a budapesti egyetem egyik ásványtantanára még szívesen fejtegette Goethe ásványtani eredményeit, és ezt általában valahogyan úgy zárta, hogy a kollégának emellett volt valami költészeti működése is, de az nem érdekes.”

Kozma Mária

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.