Volt egyszer egy…

51


… volt egyszer egy. 2014 tavaszán kezdtem írni és hetente közöltem sorozatban. Úgy hiszem, ideje valami újba fogni, ezért jövő évtől csizmát teszek a konyhaasztalra. S ha már ott van, vele jön a cím is: Csizma a konyhaasztalon. Mikor kerül a csizma az asztalra? Például amikor olyasmiről esik szó, ami csak félig-meddig illik oda, de mégis figyelmeztető, gondolatébresztő lehet. A csizmavizsgálgatást a kételkedők kedvelik, nem esik jól olyannak, aki minden csizmát egy kaptafára varr, bizonyosra veszi, hogy a csizma csak lábtyű (együtt született a kesztyűvel, de kiöregedett a nyelvből), az élet azonban nem ilyen egyszerű, ezért aki a csizmáját félti, ne járjon sárban, és minek annak sarkantyús csizma, aki úgysem tudja összeverni?! Örül a csizmadia (az író), ha sokat táncolnak (olvasnak) az emberek, mert attól kopik a csizma (a toll), s szükség van újra. Hogy miért éppen konyhaasztalt választottam a csizma alá? Ha úgy vesszük: konyha az egész világ. Az evés nyilván életben tart, de családi, társasági életünk fontos velejárója is. A szíves szóval kínált étel szeretetünk, barátságunk jele, mert az mindig a varázslatos kakastejjel, varjúvajjal készült. Hogy néha nem sikerül úgy, ahogyan elképzeltük?! Sebaj! Legközelebb majd jobb lesz. Való igaz, nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk, de ez alól mindig kivétel az ünnepi asztal. Az ember tömi a hasát, majszol, bekap valamit, fal, rág, marcangol, lakmározik, egyik csipegeti az ételt, másik habzsol, zabál, lepusztítja az asztalt, egy tálból cseresznyézik az urakkal, s van, aki éhezik. Fel akarjuk falni a világot: az a tiéd, amit megeszel. Ezt eteti velünk a fogyasztói társadalom. Na meg a vízcsapból is főzőcskedivat folyik. Fogalmam sincs, valójában miért akarjuk tudni, hogy mi fő a film- és tévésztárok, konyhaséfek fazekában, a reklámok azt sugallják, hogy az evési szokásaik teszik őket olyanná, amilyenek. Az vagy, amit megeszel? Ennek elsődleges értelmét nézve jól tudjuk: hiába esszük ugyanazt, nem futkosnak utánunk a reklámosok és lesifotósok. Szegény sztárok! Rajongók százait veszíthetik el, ha az evésről csak a kedvenc vendéglőjük étlapja jut eszükbe, és nem sürögnek-forognak a rivaldafényhez képest szerény helyszíneken, mint a konyha. És az ellenkezője is igaz: rajongókat szerezhetnek szerénységükkel, amint a konyhaasztal körül forgolódnak, átverve minket azzal a rejtett üzenettel, hogy ők is pontosan olyanok, mint mi. Van benne valami, azért is hajlunk arra, hogy elhiggyük, de ez a valami még a féligazságnál is kevesebb! Ki mit főz, azt egye! – mondják aztán kajánul a rajongók, akik már nem rajongók, ha a sztár kiesett a közimádat fényköréből, s fújhatja a levesét egyedül a saját konyhájában. Őszintén sajnálkozom, amikor a tévés ínycsiklandó falat elkészítésének receptjét a vállalkozó kedvű gazdaasszony leutánozza, de az valamiért nem áll össze, ehetetlenre sikeredik. Talán csak az a baj, hogy másnak a szája íze szerint főzött. Hányszor, de hányszor járunk így az eredeti, mögöttes tartalmat nem ismerő és meggondolatlan utánzások csúfos eredményén búslakodva, nemcsak a konyhában, ahol áldozatot hozhatunk vele a szemeteskukának, hanem a konyhán kívüli világban is, ahol nem dobhatjuk ki kényünk-kedvünk szerint, mivel már torkunkon akadt a falat. Csizmában kereste, mezítláb végezte – mondták régente a gőgös emberre, akit éppen a pökhendisége miatt ért kudarc.

Volt egyszer egy világi rendezvény, aminek rövid, vallásos részeként hangosan elmondtuk a miatyánkot. Amikor az imádságban odaértünk, hogy „mindennapi kenyerünket add meg nekünk” – valaki félhangosan odasúgta a mellette állónak: nem is eszem kenyeret, mert hizlal. Vajon addig-addig mondikáltuk, hogy már nem mondjuk, csak szajkózzuk az imáinkat?! Na persze, szabad mosolyogni komoly dolgokon is, a középkori bolondünnepeken éppen hogy visszájára fordították a világot, mégis megdöbbentő az ilyen csúfondáros kiszólás. Egy pillanat sem telt el közben, amikor valaki ugyancsak suttogva helyére tette a bohóckodót: adja isten, jusson majd eszedbe a mindennapi kenyér, amikor tényleg imádkoznod kell érte. A magyar irodalom egyik legszebb írása a kenyérről Móra Ferenc Dióbél királyfi történeteiből való. Íme, kóstolónak: „Mindennapi kenyerünk. Szegény ember dolgát boldog Isten bírja. Voltunk olyan módban is, hogy a koldus is mákos rétest evett nálunk, de járt ránk olyan világ is, hogy még a koldus is nagy úr volt hozzánk képest. Mert annak minden rendes háznál terítettek, de mink bizony csak az éhkoppot nyeltük. Hosszú volt az asztal, rövid a vacsora. De még ha azt kérdeztem is, hogy hát ebédre mit eszünk, az volt rá a felelet: – Háromfélét. Kenyeret, haját, bélét. Én bizony jobban szerettem volna, ha csak kétfélét ettünk volna. Inkább ettem volna a kenyérrel szalonnácskát, mint haját meg bélét. – Jaj, cselédem – simogatta ki édesanyám a szememből a kócos hajamat –, nagy úr ám a szalonna, csak ünnepnap jár az ilyen szegény helyre. Örüljünk neki, hogy a mindennapi kenyerünket megadja a jó Isten.”

Kozma Mária

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.