Vírus után

424

Valószerűtlennek tűnik mindaz, ami velünk történik bő három hónapja. Márciusban ajándékba kaptuk a szükségállapotot a maga hadi rendeleteivel, a kijárási tilalommal, a bárcával való közlekedéssel, az otthonról végzett munkával, a gyermekszobába vagy a család nappalijába költözött iskolával, az online bevásárlásokkal. No meg a mindezzel együtt járó stresszel, kiszolgáltatottság-érzéssel, bizonytalansággal. A híradókban azt nézzük, hogyan alakul ország-, Európa-, meg világszerte a járványhelyzet, miként változnak a járvány terjedésére, illetve várt lecsengésére vonatkozó számok. S közben azzal szembesülünk, hogy egyre magasabb a járvány kapcsán hozott óvintézkedések hatékonyságát, illetve szükségességét megkérdőjelezők száma.
Lévén, hogy az orvos–beteg viszony elsősorban bizalom kérdése, én bízom orvosismerőseim szakmai tudásában és értékítéletében, elfogadom és megfogadom a megelőzésre vonatkozó tanácsaikat, így minimálisra csökkentettem a külvilággal való személyes kapcsolataimat, tartva a fertőzésveszélytől és hozzájárulva a fertőződés és a fertőzés továbbadásának lehetőségétől. S ha mégis arra kényszerülök, hogy nyilvános helyet kell felkeressek, igyekszem megtartani mindenkitől a tisztes távolságot. S közben remélem, más is így tesz.
Ezzel szemben mégis azt tapasztalom, hogy környezetünkben szinte ugrásszerűen megnőtt a fertőzöttek száma. Talán összefüggésban van ez az emelkedés, illetve az országos trendekhez viszonyított fáziskésés azzal, hogy mifelénk később kezdtek hazajönni külföldön egzisztenciát kereső földijeink – akik inkább a német nyelvű államokat, illetve Angliát és Magyarországot részesítik előnyben –, mint a járvánnyal hamarab szembesülő mediterrán országokban, többnyire Olaszországban és Spanyolországban dolgozó román honfitársaink. Ez a fáziskésés azonban jelzi, hogy mi még nem kell annyira lazára fogjuk a dolgot, mint más megyékben, ugyanis a járvány alakulásában késésben vagyunk hozzájuk viszonyítva.
De ez csak egyik – s talán nem is a legjelentősebb– oldala a járványgondnak. Nagyobb gondot jelentenek – vagy jelenteni fognak – annak gazdasági következményei. A 2008-as gazdasági világválság kapcsán gyakran elhangzott, némi iróniával és malíciával, hogy minket azért nem ért a baj, mert nem volt ami válságba kerüljön. Most már nem így fest a dolog, még akkor sem, ha a keresetekre vonatkozó statisztikákban fennebb kúsztunk az utolsó helyekről, főként azért, mert az alkalmazottak jelentős hányada közalkalmazott, s a közszférában a bérek jelentős mértékben növekedtek. A gazdasági szakemberek a turizmust féltették a legjobban a járványtól, s valóban nehéz helyzetbe került ez az iparág – de ennek részaránya az ország vagy akár a térség gazdaságában szinte elhanyagolható. Legalábbis ami a látható gazdaságot illeti. De sújtotta a válság a szolgáltatásokat és a csíráiban létező ipari termelést is. Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy miként alakulnak a megye foglalkoztatási mutatói, illetve a gazdasági mutatók az elkövetkező hónapokban. Hatékony országos gazdaságélénkítő programok hiányában nem sok esélyt látok a gyors kilábalásra.
A járvány még egy fontos dologra felhívta a figyelmet: az egészségügyi rendszer alulméretezettségére, anyagi ellátottságának hiányára. Magánszemélyek, civil szervezetek, vállalkozások adták szép példáját az emberi szolidaritásnak, létfontosságú eszközöket vásárolva a kórházaknak – holott mindenki befizeti egészségbiztosítását, s ebből a pénzből, no meg országos programokból a járvány megfékezésével kapcsolatos beruházásokra is kellett volna fussa. Ráadásul szinte teljesen megbénult a nem koronavírusos betegek ellátása. Nagyon kíváncsi volnék arra is, hogy a járvány idején hány krónikus beteg életesélye csökkent a korlátozó intézkedések miatt, s arra is, hogy miként alakult az elhalálozások száma életkor és halálokok szerint.
Orvosaink elkötelezettsége, hivatástudata megnyugtató. Nyugtalanító azonban az országos szintű stratégiák, politikák hiánya, amelyek hatékony rendszerbe foglalnák ezt az elkötelezettséget és hivatástudatot. Amíg a nagypolitika nem a szakmát segíti az állampolgárok jólétének biztosítása érdekében, addig méltán érezzük úgy, hogy valószerűtlennek tűnik mindaz, ami velünk történik.

Sarány István

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.