Veszteség és ajándék

5 095

A napokban ismét ismerősök távoztak köreimből. Egyikükkel egy városban, sokáig egy lakótelepen éltünk, köszöntünk egymásnak, és többször láttam őt a színpadon játszani. A másik személyt csak a sajtóból, a hírekből ismertem, de kíváncsian követtem eredményeit, látatlanban is tiszteltem. Mindketten életük, alkotóerejük teljében mentek el. Egyik színművész volt, a másik sportember, alpinista. Egyikük fájdalmas betegségből lépett át a végtelenbe, másikuk pedig épp a saját elemében, a hegyekben, a sziklák közül zuhant ki a semmibe avagy a mindenségbe – legyen mindenkinek a hite szerint.
Két hős távozott, két többé-kevésbé ismert hős. Szász Kriszta székelyudvarhelyi színész számomra az örök kíváncsi, a játékos, a nyitott ember utolsó hónapjaiban súlyos betegséggel küzdött. Török Zsolt aradi alpinista pedig múlt szerdán reggel indult el az egyik fogarasi-havasokbeli menedékhelyről, bizonyára túrázni. Kriszta harca is a múlt héten ért véget, Zsolt sem tért már vissza. De biztos vagyok benne, hogy az utolsó pillanatig megtettek mindent, ami tőlük telhetett.
Haláluk megrázta az erdélyi közvéleményt. Mindig fájdalmas és emberi értelemmel felfoghatatlan a váratlan vég, a túl korán kitett pont. Életük szövegkönyvében még sok vesszőnek kellett volna következnie, még sok életszakasz, megvalósítás, élmény, öröm és bánat, siker és kudarc fért volna el az oldalakon, majd jöhettek volna a kettőspontok, az összegzések, s csak utána a lezárás, az a bizonyos Pont. Sajnos nem így történt.
Mindketten szerettek úton lenni. Kriszta Rómáig is elgyalogolt, megjárta az El Caminót, bizonyára sokat utazott önmagában is, majd a gyerekeivel járta a női lét egyik legfontosabb útját. Török Zsolt a Himalája, az Alpok és az Andok több csúcsát is meghódította, a hazai hegymászás egyik legsikeresebb és legelismertebb csillaga volt. A távolból mindig hazajöttek eddig, de ezúttal szeretteik már nem várhatják őket vissza. Túl messzire mentek.
Számunkra mégis hagytak egy ajándékot, amiről életük és haláluk is beszél: megélni a mát, hinni az álmokban, nem félni a csúcsoktól, de a szakadékoktól sem. A többi megy úgyis magától, a pont úgyis kikerül a mondat végére. Ha akarjuk, ha nem. Ha felkészülünk rá, ha nem.
Köszönöm, hogy voltatok, és jó utat az égi színpadon, a szivárványos hegyek között!

Asztalos Ágnes

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek