Vendégszeretet

112

„Akármilyen kedves vendég, három napig untig elég” – tartja a szólás, amely gyermekkoromban gyakran feldühített. Mert akkor úgy tűnt, hogy vendégből sohasem elég: ilyenkor a legfinomabb ételek kerülnek az asztalra, az olcsó „lónyálak” mellett állandóan van kóla is, a szüleink nem szidtak össze, és rengeteget kirándultunk.
Olyan még nem történt, hogy három napig vendégül kellett volna látnom valakit, ezért egyértelműen nem tudom sem megerősíteni, sem cáfolni a népi bölcsességet. De hiszem, hogy az idézett szólás nem jelenti azt, hogy a közhiedelemmel ellentétben mi, ennek a vidéknek a lakói ne lennénk vendégszerető emberek.
Igenis szeretjük az idegen idelátogatókat, de hagyományainkból fakadóan – vagy talán inkább úgy fogalmaznék, hogy a szülőktől, nagyszülőktől látottak alapján – mi „egyszerűen” szeretjük a vendégeinket.
A fogyasztói társadalomban ez az egyszerűség már nem elég: ma már nem merülhet ki a vendéglátás a terített asztalban, az éjszakába nyúló beszélgetésben, a falu határának a bejárásában és néhány közeli látványosság felkeresésében. Ma már a vendég esetenként gluténmentes kenyeret kér, vegetáriánus kaját igényel, a gyermek pedig laktózérzékeny és allergiás a fűszálra, és ha nincs wifi, csak két napot képesek nálunk maradni, és a második már így is veszekedéssel telik el. Talán maradi vagyok, ha azt mondom, hogy a világ bolondult meg és szaladt előre – de akkor sem hiszem, hogy az egyszerűségünk idejétmúlt.
És ha a megnövekedett igényű vendégnek már nem jó a háztáji szállás, akkor jön a vendéglátóipar. Ha kicsit megkésve is, de a mienk is észrevette, hogy ha ebből származik a megélhetés, akkor bizony lépni kell. És haladtak, haladnak ezen a bizonyos göröngyös úton. Még most sem ritka, hogy a vendég perceken át tátja a száját, mert a recepciónál nincsen senki, vagy éppen perceken át bámulja a falat anélkül, hogy bárki ráköszönne, mert a recepciós másvalakivel foglalkozik, és a papír kitöltése közben nem képes egy adjonistent odaszólni. És nagy többségben még mindig csak magyarul fogadjuk a vendéget, románul motyogunk, angolul makogunk, más nyelveken pedig mutogatunk. Közben a külföldön pizzát fuvarozó gyermekeink már társalgási szinten beszélnek idegen nyelvet, de mégsem tudjuk meggyőzni őket, hogy visszatérjenek és a vendéglátásban kamatoztassák a nyelvtudásukat. Márpedig ha a vendéglátók nem képesek meggyőzni őket, akkor félő, hogy más sem.
Jómagam bármerre utazom, először „civil” szálláshelyeket keresek. A világhálón ma már több közösségi oldal is azt szolgálja, hogy magánszemélyeknél szállj meg, illetve magánszemélyeket fogadj vendéglátóként. Nem az Airbnb-féle ingyenélésre, adócsalásra, opportunista haszonszerzésre gondolok, hanem térítésmentes, segítőkész, vendégszerető emberek hálózatára. De ezzel együtt vallom, hogy évente legalább egyszer mindenkinek kijár, hogy bejelentett, professzionális szálláshelyen, a saját kényeztetése – de nem a személyzet piszkálása – céljából eltöltsön két-három éjszakát.
És ekkor már valóban jöhet a vendégek utáni hajsza, a turistavadászat, a minél kiterjedtebb figyelem arra, hogy bármiféle óhaja van a vendégnek – a fogyasztónak, akit „királynak” neveznek még akkor is, ha történetesen pofátlan senkiházi –, mert ez már nem vendégszeretetről, hanem megélhetésről szól. Ami viszont a magunkfajta egyszerű, de valós vendégszeretetet illeti, az hadd maradjon meg! Vendégeink között egyre több a pöffeszkedő, lekezelő, a szíves vendéglátási kedvet elrontó nagyképű „király”. Őket kérem tisztelettel, hogy indulás előtt gondolják meg és döntsenek: válasszák a mímelt vendégszeretet minél gazdagabb és színvonalasabb kínálattal, de akkor ne sajnálják a pénzt, vagy válasszák az egyszerű vendégszeretetet, de az igényeik is egyszerűek legyenek.

Kovács Hont Imre

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek