Városok vidéki térségben

Beszélgetés Biró A. Zoltán társadalomkutatóval 6.

124

A székelyföldi társadalomról, annak állapotáról folytatott beszélgetéssorozatunkban szó esett a térség gazdaságát megalapozó agráriumról, a társadalom működését szabályozó családmodellről, a társadalom és az iskola viszonyának alakulásáról, most a térség városairól beszél dr. Biró A. Zoltán professzor, társadalomkutató, a KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja által végzett felmérések adatainak tükrében.

– A város fogalmához hagyományosan a változás, a fejlődés, a vonzerő, a „fejlődési pólus” fogalma társítható. Eltelt három évtized a rendszerváltás óta, hol állnak, merre tartanak a székelyföldi városok?

– A rendszerváltás óta a térség városaiban sok pozitív változás történt, ezt a mindennapi tapasztalat igazolja. Elsősorban a településkép változott, a városok egy részében jelentős infrastrukturális beruházások is zajlottak, változott a kulturális és a sportélet, civil szervezetek sokasága működik. Sok biztató részleges változás van, azonban a térségi társadalom egésze felől nézve, a folyamatok iránya nem kedvező. Olyan trendet láthatunk, amelyre a „városzsugorodás” kifejezés a legtalálóbb. A posztszocialista országokban sok város van hasonló helyzetben, a székelyföldi térség közepes és kisvárosai (Marosvásárhely teljesen más történet) azonban kivétel nélkül ide sorolódnak. Csökken vagy stagnál a népesség, a lakosság fokozatosan öregedik, a munkaerőpiaci szerkezet bizonytalan, a városrehabilitáció felemészti az elérhető források nagy részét, a korszerű szolgáltatások kialakítása késlekedik, a gazdaságfejlesztés helyett a kulturális/ideologikus témák uralják a napirendet. Jelzésértékű, ha megnézzük a lakosságszám alakulását azokban a városokban, amelyek 1966 után bekerültek az iparosítás és az erőltetett városfejlesztés sodrába. Ettől az időponttól kezdődően a térségi városok nagyobb része ugrásszerűen fejlődött, ezt a népességszám növekedése jól mutatja. Az urbanizálódási folyamat azonban a rendszerváltás környékén megtorpant és azóta csökken vagy jobb esetben stagnál. A valós lakossági adatok még kisebbek, mint amit a statisztika mutat, mert a térségi lakhellyel rendelkezők közül sokan nem a térségben élnek.

– Ez azt jelenti, hogy nem működik vagy kevésbé érvényesül a „fejlesztési pólus” szerep, a város kevésbé húzza maga után a vidéket?

– Ha a térség társadalomtörténetét nézzük, akkor a városok korábban sem sokat törődtek a vidékkel. Ügyintézési, fogyasztási, tanulási lehetőséget kínáltak vonzáskörzetüknek (a környező falvaknak), azonban ez inkább hatalmi pozíció volt, és nem valamiféle partneri viszony. Valamennyire partneri viszonnyá ez a kapcsolat 1966 után vált, amikor az ingázás, a városi szolgáltatások kiterjesztése, a sűrű utazási lehetőség a korábbinál sokkal nagyobb mértékben összekapcsolta a várost és a falut, a városi előnyök egy része falun élő családoknál csapódott le. Az 1989-es rendszerváltás után ez a viszony egyik napról a másikra felszámolódott. A városok a szó igazi értelmében maguk felé fordultak, felhasználják a vidék erőforrásait, de semmit nem adnak vissza a vidéknek.

– Mindez elvben lehetne másként? Sokan hivatkoznak arra, hogy a Székelyföldön erős identitású tájegységek vannak… 

– A táji léptékű identitás fontos társadalmi-gazdasági erőforrás, ehhez azonban partnerjellegű város-vidék együttműködés kellene, ami ma teljes mértékben hiányzik. Minden település (város és falu) saját magával van elfoglalva, az együttműködés keretei is hiányoznak, az együttműködési modellek ismerete szintén. Egyébként város és falu között korántsem olyan nagy az eltérés mint amilyennek a településképből látszik. Életminőség, mentalitás, érték- és normarendszer, társadalmi közérzet, társadalmi szerepvállalás tekintetében csak fokozati különbségeket találunk a városi és a rurális lakosság mutatói között. Ennek egyik oka nyilván az, hogy a térségi városok lakossága 1966 után a környező falusi településekről verbuválódott. A másik oka pedig az, hogy az életformaváltás rövid időtartamú volt (1970-es, 1980-as évek), a rendszerváltás gyakorlatilag teljes mértékben szétzilálta a térségi ipart és foglalkozási szerkezetet. 

Mennyiben befolyásolta a térségi városok sorsát, illetve mennyire felelős a mai stagnálásért mindaz, ami az 1990-es években a térségi vállalatokkal, munkaerőpiaccal történt?

Közgazdászokra várna ennek a folyamatnak a leírása. Térségi szempontból nagyon jelentős volumenű anyagi, eszközjellegű és tudásvagyont jelentettek az 1966 után létrehozott, esetenként több ezer személyt foglalkoztató városi üzemek. Ennek a vagyonnak kis része ment át magántulajdonba, nagy része egyszerűen elpárolgott. A folyamat lényege röviden az, hogy egy üzem addig termel beruházás nélkül (évről évre egyre kevesebbet) amíg minden értéke/eszköze teljesen amortizálódik, csak a falak maradnak és a telephely. Kevés kivételtől eltekintve ez történt. Az egész folyamat eredménye az, hogy a térségi városokban ma sem jelentős magánvagyon, sem pedig jelentős közösségi vagyon nincsen, legyen szó ingatlanról, termelési eszközről, K+F vagyonról, tudásvagyonról. Mindenik város működése külső forrásoktól függ, és a forrásigényes rehabilitációra váró feladatoknak még hosszú sora áll előttünk.

– Lehet-e ilyen körülmények között fejlesztésről beszélni?

– Ha fejlesztés, városfejlesztés kifejezés alatt a külső források szerzését, az infrastruktúra rehabilitációját értjük, akkor a helyzet elég világos. Sok feladat van, állandó forráshiány, az eredmény pedig a stagnáló vagy a zsugorodó város. Innovációt ebben a modellben rendszerint csak az jelent, hogy a városvezetők Európa városaiban járván meglátnak, megkedvelnek egy-egy gyakorlati vagy látványjellegű megoldást és hazatérve megpróbálják utánozni azt. Ebben a térségben a felújításokat, a felhalmozódott hiányok pótlását is rendszerint „fejlesztésnek” nevezzük, ez a projektvilág logikája és nyelvezete szerint igaz is, de fejlődéshez, változáshoz nem vezet.

– Hogyan viszonyul a lakosság ehhez a helyzethez?

– A viszonyulások életkor, iskolázottság, foglalkozás szerint különbözőek. A háztartásvizsgálatok eredményei nem mutatnak városi sajátosságokat, a fontosnak tartott gondok, tervek, magatartások, vélekedések városi és falusi környezetben szerkezetileg hasonlóak. A székelyföldi elitek körében végzett vizsgálat pedig azt mutatja, hogy a térségi folyamatok alakulását illetően az idősebb korcsoportok és a humán végzettségűek optimistábbak, a gazdasági-műszaki végzettséggel rendelkezők visszafogottabbak, pragmatikusabbak, a középkoroszály pedig a jövőbeli folyamatok jó irányát illetően kétkedőbb, tanácstalanabb. A közélet és a közintézmények megítélését illetően – egy szűk csoport hitszerű optimizmusától eltekintve – tartózkodóak.

– A térségi városok fejlődése az elmúlt három évtizedben nem mutatott olyan látványos, nagy változásokat, amelyek egyik vagy másik várost a szó szoros értelmében „új pályára” helyezték volna. Ennek inkább társadalomtörténeti okai vannak, vagy a fejlesztési tudás, gyakorlat lehetne professzionálisabb?

– A társadalomtörténeti előzmények szerepe nagyon fontos. Az oklevelek szerint régi városokról van szó, és erre az ott lakók rendszerint büszkék is. Ez nem rossz dolog, az erős lokális identitás fontos tényező a fejlesztéspolitikában is. Azonban a városok mai arculata és szerepköre a szocialista iparizáció alatt alakult ki, amikor rövid idő alatt húsz-harminc ezer ember a környező falvakból beköltött ezekbe a városokba, és naponta még közel ennyi naponta ingázott. Ekkor alakult ki az a szerepük, hogy felhasználták a vidék tartalékait (munkaerő, tanulás, vásárlás, kikapcsolódás). Mára ez nem sokat változott. A városok ugyanúgy kihasználják a környező vidék erőforrásait, mint korábban. Egyszerűbben fogalmazva: a városok csak magukkal törődnek, és lehetőség szerint hasznosítják a környező települések erőforrásait is.

– Lehetne ez egy kiegyensúlyozottabb, akár partneri viszony is?

– Elvben lehetne, de nincsenek erre utaló törekvések. Jó példa erre a térségi közlekedés. Minden város – és nyilván az egyes térségek egésze – sokat nyerhetne azzal, ha a város és a falu közti közlekedés az egész napra kiterjedően kiszámítható, sűrű és kényelmes lenne. Sok más példát is lehetne említeni a turizmustól az oktatáson át, ahol a város erőforrásait (anyagi, humán, intézményi, szervezeti, kapcsolati, képviseleti erőforrások) a térség egésze érdekében hasznosítani lehetne. Egyelőre minden település (város és falu egyaránt) a maga érdekében hajt, elsősorban arra figyel, hogy a másik elébe kerüljön, vagy ne maradjon le nagyon.

– A városok esetében mennyire eredményes a „hajtás”?

– Az eredményesség értelmezése fontos kérdés. Abból érdemes kiindulni, hogy többféle értékelési szempont van. Ha sikerül rendbe tenni, felújítani bármit abból, ami az1970-es és 1980-as években vagy akár még korában épült (útburkolat, közműhálózat, köztér, épületek arculata stb.) akkor az kétségkívül fontos eredmény, hiszen a civilizációs életfeltételek kialakításáról van szó. De más az értékelési szempont, ha a városok és a térség hasznosítható adottságait nézzük, és ismét más, ha a kis- és középvárosok mai-holnapi, működési modelljeire figyelünk, vagy akár arra, hogy ezek a városok minként szolgálhatnák a térség versenyképességének megteremtését. A korábbi évtizedekben felhalmozódott fejlesztési hátrányok ledolgozása tekintetében ezek a városok (elsősorban a megyeszékhelyek) egyre jobban állnak, de ha az utóbbi értékelési szempontokat vesszük figyelembe, akkor kevés említeni való akad.

– Mi ennek az oka?

– Az anyagi források hiányára gyakran szokás hivatkozni, sok esetben okkal, de itt egyébről van szó. A korszerű városfejlesztés egyre inkább innovációs folyamatok generálásáról és menedzseléséről szól, a városlakók megnyeréséről és közreműködéséről, a közösségi tervezésről. Ilyen esetekben pedig nem az anyagi kérdés a neuralgikus pont. A fejlesztéspolitikai kézikönyvekben ma már tananyagként olvashatók azok a városfejlesztési modellek, amelyek korábban voltak divatosak, de amelyeknek ebben a térségben még mindig a bűvkörében vagyunk, vagy éppen most kezdjük követni. Mitől sikeres, vonzó egy város? A kilencvenes évek elején még minden térségi város azt gondolta, hogy a külföldi befektetések oldják meg a fejlesztési gondokat. Később a saját intézmények létrehozása vált fontossá (ingatlanok, saját kulturális intézmények alapítása). Később a vonzó és jól működő infrastruktúra került a középpontba. Még később a minél nagyobb és sikeresebb rendezvények szervezése vált fejlesztési céllá. Újabban az imázsépítés és a város „értékesítése”, az imázsirodák kialakítása a menő. Ha megnézzük a székelyföldi kis- és közepes városok 1989 utáni működését, akkor azt látjuk, hogy az infrastrukturális fejlesztés igénye volt domináns, újabban pedig a kísérleti jellegű törekvések a rendezvények szervezésére, illetve az imázsra, az értékesítésre irányulnak. Közben a világ sokat változott, új lehetőségek jelentek meg, ezekből az újabb városfejlesztési modellekből kevés jut el a térségbe.

– Ez tájékozatlanság vagy elzárkózás következménye lenne? ?

– Talán a korábbi modelleke ereje, a megszokott rutinokhoz való ragaszkodás okozza ezt. A városvezetés kifejezés a székelyföldi térségben hivatali munkát, ügyintézést, szervezést, jobb esetben városgazdálkodást jelent. A városfejlesztési tudás azonban valami egészen más dolog, ez pedig ebben a térségben rendszerint nem része a hivatali kompetenciáknak. A hivatalok úgy gondolják, hogy ott vannak a külső szakértők, meg kell rendelni a munkát, ők majd megmondják jó pénzért, hogy merre tartson a város, mit és hogyan kell fejleszteni. Egy kicsit olyan ez a helyzet, mint amikor a lakástulajdonosnak fogalma sincs, hogy hova szereltesse az elektromos csatlakozókat, és rábízza ezt a villanyszerelőre, aztán majd próbálja ahhoz igazítja a lakberendezést, a háztartási gépeket, és egy halom „korszerű” elhelyezés feleslegesnek bizonyul. A tervezést fontosnak nevezzük, miközben mellékes tevékenységként, kifizethető szolgáltatásként kezeljük, és nem olyan, a városvezetéshez tartozó kompetenciacsomagként, amelyet éppúgy folyamatosan kell végezni, mint a városadminisztrációt.

– Milyen változások vannak a városok fejlesztési gyakorlatában, amelyekre érdemes lenne figyelni?

– A világban megváltoztak a városfejlesztés elvei és céljai, ezek nyomán pedig a gyakorlat is. Csak néhány példa: előtérbe kerül a jövőképek kialakítása, mégpedig olyan jövővíziók megfogalmazása, amely a lakosságot azonosulásra készteti, ösztönzi, motiválja. A lakosság pedig csak olyan jövőképpel tud azonosulni, amely a város egyediségére alapozódik. Az azonosulás kialakuláshoz pedig a közvetlen demokráciaformák, társadalmi részvételi módok új mintáit kell kidolgozni, felépíteni. Ez a típusú fejlesztési gondolkodás nem a gazdaságba, a termelésbe ruház be, hanem az emberekbe. A térségből nézve mindez kissé meredeken hangzik, hiszen ebben a térségben egyelőre arra sem nagyon van példa, hogy a városvezetést a lakosság életminőségének szintje, társadalmi közérzetének feltételrendszere, képzettségi opcióinak alakulása érdekelné. Ezek a fejlesztési elgondolások el fognak jutni ebbe a térségbe is, de azzal számolni kell, hogy a késlekedésnek, a cselekvés elodázásának a társadalmi költségei nagyok.

– Ez az is jelenti, hogy rövidtávon nem lehet változásra számítani?

– Dehogynem, hiszen ezek az újszerű városfejlesztési elgondolások és modellek könnyen megismerhetők, akár meg is tapasztalhatók. Vannak egyszerűbb, kevésbé költséges megoldások is. Csak egy példa: a térségi városokban sok fiatal szerzett saját erőből szakmai tudást valamilyen kreatív iparágban. A divattervezéstől a webszerkesztőkig, a design műfajoktól az animáció készítésig, a vizuális-grafikus tevékenységektől a IKT alapú tartalomgyártásig sok olyan kreatív tevékenységi terület van, ahol a beruházás nem igazán jelentős, a termékek értékesítésének nincsen földrajzi határa. Ha egy átgondolt, komplex térségi támogatási program állna a kreatív iparágban jártas fiatalok mögött akkor ez az ágazat már önmagában térségi szerkezeti változást indítana el. De más egyszerű példákat is lehetne említeni. Bízzunk benne, hogy elindulnak ilyen jellegű változások. A városfejlesztés újragondolása a térség jövőjének alakulása szempontjából stratégiai kérdés. A városok úgy-ahogy elvannak a térség nélkül is, de a térség egésze városok nélkül nem válhat versenyképessé.

Térségi városok lakosságszámának alakulása a népszámlálási adatok alapján:

  1966 1992 2011
Sepsiszentgyörgy 22 058 68 359 56 006
Székelyudvarhely 18 244 39 959 34 257
Gyergyószentmiklós 13 828 21 433 18 377
Csíkszereda 11 996 46 228 38 996
Kézdivásárhely 11 286 22 912 18 491
Maroshévíz 10 993 17 212 13 929
Szováta 9 312 12 112 10 385
Barót 8 948 10 493 8 672
Kovászna 7 831 12 515 10 114
Székelykeresztúr 5 942 10 611 9 650
Balánbánya 4 646 10 937 6 115

 

Sarány István

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek