Városok városi lelkeknek

Bőröndnapló 27.

294

Valletta tulajdonképpen pici város. De mi mást várhatnánk egy ilyen aprócska sziget fővárosá-
tól? Ám annál izgalmasabb. Egy valóban nyelv alakú földnyelven húzódik végig, amely a Grand Harbourban, azaz a természetesen képződött Nagy Kikötőnél található. 1530-ban, amikor a johanniták megérkeztek a szigetre, a mai Valletta helyén semmi sem volt. Illetve egy kis erőd árválkodott ott, de a sziget eme félszigetecskéje gyakorlatilag lakatlan volt. Ellentétben a vele szemben épült Három Várossal, amelyek régi és mozgalmas kikötők voltak, azok ma is, rengeteg hajóval és hajógyárral, meg gazdag építkezéssel, ahol a lovagok is meghúzódtak, amíg elkészült az új főváros. A régi ugyanis – Mdina – a sziget belsejében, szinte a közepén helyezkedett el és Málta nemesei laktak benne, akik nem egykönnyen adták át helyüket a megkérdezésük nélkül nyakukra ültetett rendnek. Mdina (neve az arab Medinából rövidült) már a római korban megépült és felújításokkal maradt fenn. A hódítások során lerombolt falait az arab leigázók, majd a normannok építik újra és erősítik tovább. A dombon ülő, messziről szinte játékvárnak tűnő szépséges kis egykori fővárosban megállt az idő. Nem véletlenül kapta a „csendes város” melléknevet. Ma 370 (más források szerint százzal kevesebb) lakosa van a sárga mészkőtéglából épült, apró, kanyargó utcákból, néha barokkosan díszes, szobros homlokzatokkal büszkélkedő épületekből és természetesen több gazdag templomból álló városnak. A hagyomány szerint Pál apostol Kr. u. 59-ben 3 hónapot töltött itt és megkeresztelte (!) Publiust, a római helytartót. Az ő tiszteletére épült 1298-ban az első Szent Péter és Pál katedrális, amely földrengés áldozata lett, de mindössze 5 év alatt (1697–1703) építették újjá, a lovagok hathatós segítségével, a ma is látható barokk formájában. A város püspöki székhely maradt azután is, hogy Valletta lett az új főváros.
Mdinában érdemes több időt eltölteni, mint amennyi nekünk volt, egyszerűen csak sétálgatva, néhol leülve vagy kiülve egy sör vagy kávé mellé és élvezni azt a semmivel sem összehasonlítható időtlen nyugalmat, amelyet áraszt és amit nem tör meg autók zugása, motorok burrogása, dudák harsogása – ezeknek csak rendkívüli esetekben, nagyon speciális engedélyekkel van ide bejárásuk. A járókelők zümmögésén kívül – mi sem voltunk sokan – csak a néha megkonduló, misére hívó harangok zenéje száll a felhőtlen kék ég felé. És a várfalon sétálgatva szinte az egész világ, azaz az egész sziget belátható, melyről a távolban nem lehet tudni, hogy a tengerben vagy az égben folytatódik.

Bár nagyon szerettem Mdina különleges, megfoghatatlan időtlenségét, és Vittoriosa látványa, különösen az öbölbe leszálló része elbűvölő volt, a pálmát Valletta vitte el és tartja, most is, amikor emlékezem és írok róla. A város hossza mindössze másfél kilométer, szélessége pedig 800 méter. A félsziget dimbes-dombos és ezt a város egész architektúrája követi. A gerincen hosszában a Köztársaság útja nyúlik el, végén az Elmo erőddel. Az utcák mindkét felén sakktábla formájában helyezkednek el. A központi útból indulnak és szépen párhuzamosan haladva a tengerparton érnek véget a várfalnál, illetve az alatta körben végighúzódó tengerparti sétánynál, ahova szépen kiképzett lépcsőrendszerek vezetnek le. Az utcák szeszélyesen lejtenek és emelkednek, aszerint, milyen volt a félsziget eredeti domborzata. És a főút mindkét oldalán, vele párhuzamosan, négy-négy utca szalad végig, az előbbiekre merőlegesen és ugyanolyan kiszámíthatalanul emelkedve és süllyedve.
Az utcák különböző szélességűek, de a legtágasabban is maximum két autó fér el egymás mellett, szorosan a mindkét oldalán számtalan alacsony, kényelmes lépcsőből álló járda között. De olyanok is vannak, amelyekben csak gyalogosan lehet járni a faltól falig tejedő lépcsőkön, és ritkán olyat is láttam, hogy végig járólapokkal volt kirakva.
Az épületek két-három emeletesek, egymáshoz építve, és gyakran a templomok is ebbe illeszkednek: csak a tornyok és a díszes bejárat jelzi, hogy nem az ember, hanem Isten lakik arrafele. Persze van egy-két kivétel is, az utca sarkán, kőkerítéssel körülzárt udvarú ferences, vagy a hatalmas, részben a főutcán, részben egy onnan nyíló utcából kialakított téren elhelyezkedő Szent János társtemplom. Neve azt jelzi, hogy ő a mdinai Szent Péter és Pál katedrálissal egyenértékű püspöki templom.
Valletta páratlan utcaképét a homlokzatok fő elemének, az erkélynek köszönheti. Életemben soha sehol nem láttam egy helyen és egyszerre ennyi szép, érdekes formájú, mintájú és sokféle színű erkélyt. Egyszerűen megunhatatlanok. Ennek ellenére lényegében a máltai hagyományos erkélyek mindössze két kategóriába sorolhatóak. Egyrészt a nyitott típusok, amelyek lehetnek kőből vagy kovácsoltvasból, ritkábban fából, illetőleg a feltűnően zárt, alapvetően fa balkonok. A nyitott, kőből készült erkélyek a legrégebbiek, így a legkorább lakott területeken a leggyakoribbak, például Mdinában, bár ott nincsnek ilyen nagy számban. Az erkélyek megjelenése Vallettában, a XVII. századra, a barokk térhódítására tehető. Innen vonult aztán tovább egyéb városokba, és végül a XVIII. század végére elérkezett a falvakba is. Valóban, ahol elbuszoztunk, mindenhol láttuk őket. Valamikor természetesen az erkélyek kivitelében nem egyszerűen a díszítőkedv játszott szerepet, hanem kifejeződtek benne a társadalmi különbségek,  illetve az épület funkciójának jelzése is. Ezeket az üzeneteket a kor embere igen jól értette. A fából készült, élénk színekkel befestett zárt balkonok – én is láttam például a fővárosban az egész utcán végig katonásan sorakozó egyforma tengerkék balkonnal díszített házakat – annyira hozzánőttek a máltai városképhez, annyira elterjedtek, hogy szokás volt ezekre – tévesen – a La Maltijja elnevezéssel hivatkozni. Pedig a valóságban ez a fajta balkon észak-afrikai, többnyire marokkói eredetű, amelyeknek pedig az arab Muxrabija (kilátó/kinéző hely, kukucskálólyuk) az előképe, és ezek a házból ritkán kimozduló nők szórakozását (is) szolgálták, mert ők kikukucskálhattak, de őket nem láthatta senki (az iszlám, az iszlám!). Nem ritkán találkoztam az épület egész oldalán végigszaladó faerkélyekkel is, amelyek, ha kellett, éles kanyarral követték a sarkon álló ház vonalát és folytatódtak a másik felén is. A kisméretű balkonok – melyek szintén szép számban találhatók, a briteknek köszönhetők. Természetesen a házak minden emeletén több erkély néz a világba. Néha egyformák, de gyakran mindegyik más. Meseszép.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.