Városérzés

24

A Kalot olvasóklub havonta egy-egy kötetet ajánl olvasásra. Orhan Pamuk: Furcsaságok a fejemben című kötetét Orbán Zsuzsa ajánlja olvasóink figyelmébe.

Orhan Pamuk regénye nagy kedvenc lett a klubban. Főleg, miután egyik klubtagunk fahéjas-mézes és chilis pörkölt csicseriborsóval érkezett a találkozóra. Bozát nem ittunk, mert az nem sikerült, bár nem tudjuk, milyen ízű kellett volna legyen. Különleges ízek, ismeretlen nevek? A regény elolvasása után olyan ismerősen fogunk mozogni a török konyha ízvilágában, mintha egész életünkben Isztambulban laktunk volna.
Pedig a regény nagycsaládja sem isztambuli születésű. A nagyapa érkezik először a városba egy közép-anatóliai faluból, hogy fűszerkereskedővé váljon, fia már joghurtot és bozát árul, főhősünk, Mevlut pedig apja nyomdokaiba lépve szintén bozaárus lesz. A kisfiú, a korábbi generációkkal ellentétben, kísérletezőbb szellemű, sok mindennel próbálkozik, ahogy egyre idősebb lesz, piláftól elkezdve fagyin keresztül mindent árul, amit Isztambul utcáin kapni lehet, azonban akárhányszor olyan munkahellyel próbálkozik, ami kivonná az utcai forgalomból, kudarcot vall, és visszatér a számára oly kedves utcákhoz, negyedekhez.
A terjedelmes regényt sokféleképpen lehet olvasni: családregényként, szociografikus munkaként, beavatástörténetként, szerelmes regényként, hiszen a történetek az Ezeregyéjszaka meséihez hasonlóan szövődnek a végtelenségig.
A történet talán legérdekesebb szála Isztambul „felnőtté válása”. Szemünk előtt növi ki magát a város a 21. századi önmagává, azonban ez a felnövés fájdalmas, szomorú, a technikai és építészeti vívmányok a kiüresedés, a hagyományos török élet eltűnésének a színtereivé válnak.
Bár a regény a 20. század második felétől kezdődik, az olvasónak sokszor az az érzése, hogy egy korábbi, archaikusabb világ szereplőit látja, a 21. századi nagymértékű és gyors fejlődés, úgy tűnik legalábbis a kívülálló számára, hogy szinte a semmiből lett. Mevlut szemével látjuk a várost, annak utcáit, épületeit, sőt belső tereit, hiszen a hűséges vásárlók sokszor felhívják a bozaárust egy kis csevegésre, teára, vagy csupán azért, hogy e régi, jó érzést keltő foglalkozást beengedjék életterükbe. Érdekes, hogy a mindentudónak tűnő elbeszélő közben csavaros történeteivel hogyan tünteti el a határokat a valóság és Mevlut fantáziája között, az olvasó észrevétlenül siklik át Isztambul realitásából a török mítoszok világába, vagy csak egyszerűen Mevlut gondolataiba. Így adja magát a cím is, a furcsaságok a fejben valójában a város és a táj interiorizálódása, Mevlut mentális térképe.
Ami talán a legjobban visszaadja a török bazárok hangulatát, az az egymással feleső, időközben elbeszélővé váló szereplők hangja. Sok családi tragédia kapcsán – lányszöktetés, ahol nem a legszebb lányt szöktetik, hanem a nagyobbikat, mert ő kell először férjhez menjen, halálesetek, megcsalások, jegyességek felbontása – az olvasó alig várja, hogy ugyanazt a történetet megtudja az érintett szereplő szemszögéből is, majd megpróbálja eldönteni, hogy kinek volt igaza. A regény világa annyira magával ragadó, hogy nehezen lehet megválni a naiv olvasó szerepétől. És talán nem is kell. Jólesik közben, ha az elbeszélő ilyen édes csapdába csal. Egy percig sem untam. Sőt, valahogy hasonlóan éreztem magam az isztambuli lakosokhoz, akik sokszor mondják a regényben, hogy mennyire hiányzik a bozaárus kiáltása a megváltozóban lévő éjszakai utcákról, amint portékáját árulja: „Boooozaaa!”

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.