Van igény a sportolásra a várostól távolabb eső falvakon is

1 516

Lukács Lehel közel tizennyolcadik éve a gyimesi középiskola, az Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium testnevelő tanára. Alacsony termetű ember, fürge és sportos alkattal rendelkezik. Nemcsak volt és jelenlegi diákjai, hanem gyakorlatilag az egész gyimesi közösség szinte azonnal befogadta, amely személyiségét figyelembe véve egyáltalán nem a véletlen műve, hiszen nemcsak emberként pozitív kisugárzású, de tanári hivatását is maximális szeretettel és odaadással gyakorolja.

 

– Mikor és hogyan kezdődött a sport iránti érdeklődése?

 

– Először is azzal kezdeném, hogy Aranyosegerbegyről jöttem, abban a kis faluban végeztem az elemi iskolát, utána pedig papnak készültem, de nem jött össze, és szinte ezzel egy időben nagyon megtetszett a tanítóképző, gyerekekkel foglalkozni: élt bennem egy olyan elképzelés, hogy szívesen dolgoznék iskolás, de akár óvodás gyerekekkel is. A környezetem is biztatott, hogy próbáljam ki, és persze nagyon akartam én magam is. Gimnáziumi éveimet Nagyenyeden töltöttem a tanítóképzőben, ahol volt egy testnevelő tanárnő, aki nagyon megszerettetett velem minden mozgást. A délutánokat általában mindig labdajátékokkal töltöttük, de a talajtornát, atlétikát is nagyon megkedveltem és szívesen csináltam. Akkor határoztam el, hogy testnevelés szakot fogok végezni. Merre tovább? Kézenfekvőnek tűnt Kolozsvár, mivel nagyon közel volt a szülőfalumhoz. Nagyon sok volt a jelentkező, de szüleim segítségével utolsó középiskolás évemben hetente egyszer el tudtam járni pluszórákra, mert gyakorlatilag hatan-heten voltunk egy helyre, nagyon nehéz volt a bejutás. A sikeres érettségit követően megkezdtem tanulmányaimat a Babeș–Bolyai Tudományegyetem testnevelés és sport szakán. Az első évem nagyon nehéz volt, mivel nem államilag támogatott helyre jutottam be, szüleimnek is megterhelő volt, mert ekkor még a testvérem is egyetemre járt, nagyon nehéz volt eltartaniuk mindkettőnket. Hál’ istennek, minden jól alakult, mindketten jó helyen vagyunk és azzal foglalkozunk, amit igazán szeretünk. Első éven nagyon keményen dolgoztam, ezt követően a második évet már ingyenesen kezdhettem el. Azután már zajlott az élet, kellett választani, hogy mire is szakosodjunk, az egyik választás egyértelmű volt, mégpedig a foci, hiszen kora délutántól egészen estig rúgtuk a labdát. Szerencsére az utcában is jó sokan voltunk gyerekek, és állandóan fociztunk, néha egy-egy kocsi szakította meg a játékunkat. A másik szakterületem az asztalitenisz volt, gyakran kisasztalokat összenyomva vagy préselt lemezen játszottunk.

 

– Mikor és hol indult a testnevelői pályafutása?

 

– Az egyetem elvégeztével dönteni kellett, hogy maradok Kolozs megyében és román tagozaton fogok tanítani, vagy esetleg megyét váltok. Gondolkodtam Maros megyén is, ám kedvesem, akit már középiskolában megismertem, Gyimesbükkről származott, ennek következtében Hargita megyében versenyvizsgáztam, és sikerült is az Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnáziumban állást kapni. Kezdetben kisebb akadályba ütköztem, hiszen református vallású ember katolikus iskolában nem igazán taníthatott, szükség volt érseki jóváhagyásra, ahogyan az iskolaigazgatóval történő első beszélgetés folyamán kiderült. Úgy gondolom, a Jóisten akkor is velem volt, mert amikor ballagtam kifelé az igazgatóságról, az udvaron pont Berszán pap bácsival találkoztam, aki látta rajtam, hogy el vagyok kissé keseredve, és kérdezte tőlem: „Mi a gond, kisfiam?” Mondtam, egy kicsit el vagyok keseredve, a vizsgám sikerült, de mivel református vagyok, nem igazán fogok tudni ebben az iskolában tanítani. „Semmi baj, drága fiam, jöjjön be!” – mondta Berszán Lajos pap bácsi, aki egyben az iskola alapítója is. Miután bementünk, mondta, hogy várjak egy pillanatot, majd ő felhívja az érsek urat, és ha úgy dönt, hogy megpróbáljuk együtt, akkor maradhatok. Bízott bennem: „Látom én magán, hogy maga jó ember, fiam! Én szívesen segítek!” – mondta. Az érsek csupán annyit kérdezett a pap bácsitól: „Lajos, úgy gondolod, megfelelő lesz ez az ember?”, mire a pap bácsi azt felelte, hogy igen, mi megoldjuk. Ennek már tizennyolc éve, azóta vagyok ennek az iskolának a testnevelő tanára.

 

– A kezdeti nehézségek fényében, hogyan sikerült a beilleszkedés?

 

– Egyrészt már a kezdetektől sikerült a kollégákkal nagyon jó viszonyt kialakítani, másrészt viszont nagyon nehéz volt abból a szempontból, hogy nagyon sokáig házbérben laktunk, és volt, hogy időnként egyik helyről a másikra kellett költöznünk. Bevallom, ez nagyon fárasztó volt, öt évig ment így. Ez most talán nem lesz ideillő, de a valósághoz tartozik, hogy tanítás után a kocsma volt az egyik olyan hely, ahol sikerült igazán megismerkedni a környéken lakó idősebb és fiatalabb generációval egyaránt. Az idő sok mindent megoldott, itt is szépen alakult az élet, az iskola bővült. Kezdetben az osztálytermekben tartottam a testnevelésórákat, a nagy létszámú osztályok miatt szűkösen fértünk, de ez sem okozott különösebb problémát. Az osztályokból később leköltöztem a kápolnába a testnevelésórákkal. Minden reggeli órám a kápolna átrendezésével kezdődött. Eleinte ez sem működött zökkenőmentesen, mivel rengetegen látogatták az iskolát külföldről és az ország más részeiről is, és addig meg kellett szakítanunk az órát. A helyhiány miatt nem tudtunk semmilyen versenyre készülni, az atlétikai versenyszámokat leszámítva. Pedig a gyimesi gyerekekben mindig is volt potenciál, jó testfelépítésű gyerekekről van szó. Jártak olyan gyerekek is az iskolába, akik naponta oda-vissza nyolc kilométert gyalogoltak. Labdajátékokban hátrányból indultunk a városi és más csapatokkal szemben, de igyekeztünk minden megyei versenyen megjelenni, sikerült egyszer-egyszer egy lánnyal, vagy egy fiúval országos versenyeken is részt venni.

 

– Milyen a diákokkal való kapcsolata?

 

– Úgy gondolom, hogy a kölcsönös tisztelet megvan mindkét irányba, és ez a legfontosabb a jó kapcsolat fenntartásához. De első évemben az első órám – emlékszem – rögtön tizenkettedik osztályban volt, és amikor felálltak és köszöntöttek kórusban: „Jó napot kívánunk! Isten hozta, tanár úr!”, akkor egy kissé elbizonytalanodtam, hogy jó helyen járok-e. Én, a törpe alakommal, míg a diákok egytől egyig magasabbak voltak nálam. De soha nem volt egyik diákommal sem probléma, és a mai napig megadják a tiszteletet az utcán is.

 

– A családja hogyan viszonyul a sporthoz?

 

– A feleségemmel, aki tanítónő, és három gyermekemmel, Evelinnel, Gellérttel és Grétával, hál’ istennek boldogságban élünk, apránként sikerült telket vennünk, majd szépen lassan felépítenünk a házat. A kisfiammal már próbálok foglalkozni, sőt a nagycsoportos és előkészítős gyerekekkel szeretnék foglalkozni, aminek neki is fogtam a tavaly, csak aztán jött a vírus, és sajnos abbamaradt egy időre. Mindhárom gyerekemen azt látom, hogy van hajlamuk és adottságuk a sportokhoz. A feleségem néha felteszi a kérdést, hogy vajon melyikünkre hasonlíthatnak, azt hiszem, a választ könnyedén el tudom dönteni. Úgy gondolom, hogy van igény a sportolásra, és sokan beviszik a gyerekeket a labdarúgó akadémiára, de még így is sok olyan ügyes gyerek van, aki tehetséges, de a körülményei szerényebbek és nem járhat be a városba edzésekre, én velük is igyekszem foglalkozni. Látni azt, hogy a gyerekeknek van céljuk, és szívvel-lélekkel várják a tanáraikat az órán, már csak ilyen formán is kötelességem, és én is folyamatosan szívvel és lélekkel dolgozom, ez számomra nem is lehet kérdés.

 

Hozzászólások lezárva.