Van-e időnk… meghalni?

1 246

A közelmúltban hallottam egy történetet. Egyik ismerősöm mesélte, hogy pár héttel ezelőtt járt fodrásznál. Borbélynál, nyilván, mert férfi az illető. Nem az a fajta ember, aki sietős, aki túlzásba viszi elfoglaltságait, s azok hangoztatását. Nyugodt és kiegyensúlyozott, teszi a dolgát mindenféle feltűnés és viszketegség nélkül. Több munkája is van neki folyton, mert sokrétű tevékenységet végez. Olyan, hogy akár példát is vehetnék róla, ha nagy lelkesedésemben kapkodni kezdek, s azt sem tudom, hogy melyik feladatomat vállaljam, végezzem éppen, mert – hiába vénültem – ma is szokásom több fába, s nagyobbakba is vágni a fejszét, aztán meg próbálkozom az ékeléssel, de gyakran az sincs, mert minden a csutakokban van. Nem kerül sokszor, amivel ráverhetnék, hogy szabaduljak, és érjek már a végére…
Szóval ez a nyugodt ember ott ült a borbélynál, már-már éppen sorra került volna, amikor berobogott egy másik, közös, de távoli ismerős. Amolyan vállalkozó típus – mondta Gazsi nevű cimborám, hogy kicsoda –, aki vagy harminc éve megjátssza a nagymenőt, a nagyvállalkozót, bár nincsenek igazán látványosan ívelő cégei, nem látni a konkrétumokat, mindössze annyit, hogy erősen liheg, s az indokoltnál nagyobb és feketébb autókat lízingel, mert fontos a látszat.
– Azt sem tudom, hogy melyiket csináljam! Hogy mihez fogjak? Hol folytassam? Meghalni sincs időm! – mondta szinte lélegzetvétel nélkül, míg tartott a szusznyi lég benne, s aztán a következőt már arra használta, hogy bekérezkedjék Gazsi elébe, mondván, hogy majd meghálálja, hogy majd megisznak „valamelyik percen valamit”.
Úgyhogy lőn: a sietős úriember negyed óra múltán frissre borotváltan, újrazselézett frizurával lépett ki a borbélyműhely ajtaján.
– Ezt miért mondod most el? – kérdeztem ismerősömet – Naponta történnek ilyen esetek. Ilyenek vagyunk, mindig mások elé törtetünk, s szabadkozva ígérünk ezt-azt, de később elfelejtjük, mert elég jelentős a restancia, és folyton növekszik a halmaz…
Magamra gondoltam, s arra, hogy – bizony – sem gazdagságot, sem hírnevet nem gyűjtöttem, folyton csak a magam baját gyűjtöm meg a sok akarással, bár én nem szoktam a borbélynál előrepofátlankodni, mert esetemben – a hajhiány miatt – nem indokolt a férfifodrászat látogatása, s a szakállammal magam szoktam elbánni.
– Tudod, hogy aztán mi lett? – mondta Gáspár barátom, de olyan meggyőzően, hogy lehetetlen volt bele nem egyezni a történet folytatásába, úgyhogy megkértem, folytassa. – Ma ismét a fodrásznál voltam. Nem látod? – simított végig az állán. Talán frissen borotvált volt, származhatott ez az eredmény borbélytól is, s talán a haja is rendezettebb volt az átlagosnál, úgyhogy ráhagytam, elhittem ennyi meggyőző részlet alapján, hogy ott járt. – És tudod, mit mondott a mester? – Melyik? Az öreg férfifodrász? Sanyi bá? – kíváncsiskodtam, hogy fejezze be immár a történetet. – Az. Amikor bementem, azzal fogadott, hogy ugye nem sietek? Mondtam, hogy nem… Ráérek. Egyébként másik kliens nem volt a helyiségben. Beültem a székbe. Az öreg nagy alapossággal elkezdte csattogtatni az ollóját, s szokásához híven belekezdett egy történetbe. Mert erősen nagy pletykafészek. Kérdezőbiztosok és politikai elemzők kincsestára, minden jelenséget ismer, és félelmetesen pontosak a diagnózisai… Azt kérdezte, hogy ugye maga nem siet? Mármint én… Megnyugtattam, hogy ráérek, dolgozza csak meg nyugodtan a fejemet. Egyet került a koponyám körül a fésűvel és az ollóval… Majd hozzátette, tudom-e, hogy meghalt az az illető. Meglepetten kérdeztem, hogy melyik, de hirtelen eszembe jutott a múltkori eset… Nagy nyugalommal, visszavonhatatlanul, elrendelésszerűen ejtett ki egyetlen szótagot Sanyi bá – Az… – És ebben minden benne volt.
Felidéztem az illető emlékét. Nagyjából velünk egykorú volt. Egy másik líceumba járt, aztán mintha Temesváron járt volna egyetemre. Gazsi sem tudta a nevét, csak annyit mondott kisvárosiasan, hogy az öregnek a fia, tudod, aki annak idején mester volt a leszabóknál. Derengett valami, mintha az elhunyt apjára emlékeztem volna. De nem vagyok biztos benne, hogy jól idéztem fel az emléket. Attila volt? Vagy Jóska? Mintha lett volna egy öccse. És akkor ez a sietős ember vajon melyik volt? Isten nyugtassa!

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.