Van-e esély az uniós minimálbérre?: Egyelőre az csak vitatéma

46

Már jó ideje hallani arról, hogy uniós szinten szóba került a minimálbér kiszámításának az uniformizálása. Vannak olyan tagállamok, tekintélyes szakelemzők, akik támogatják ezt az elgondolást, de olyanok is, akik ellenzik, meg olyanok is, akik bizonyos fenntartásokkal közelítik meg. Kétségtelen, hogy nem egyszerű ügyről van szó (de mi is lehet egyszerű az Európai Unió berkeiben), körülményesnek ígérkező egyeztetésekre lesz majd szükség, s az biztosra vehető, hogy a tagállamokban nem lesz lehetséges „egy kaptafára húzni” a minimálbér megállapítását, illetve annak értékét.

Most az Európai Parlament és az Európai Bizottság új felállásban történő színrelépését követően bizonyos értelemben előtérbe került a szóban forgó minimálbér ügye, ami egyébként témáját képezi a közbeszédnek is. Egyelőre inkább elvi síkon lehet arról beszélni, jelenleg közvitának vagyunk a tanúi, s annak során számos pró és kontra vélemény fogalmazódott meg. Egy azonban biztos: a minimálbér kérdésköre nincs elvetve, sőt úgy tűnik, hogy egyre aktuálisabbá válik. Nagyon nagy tapintattal és körültekintő módon kell azt megközelíteni, sok szempontot, kritériumot figyelembe véve, de számolva bizonyos érdekekkel is. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke többek között azt hangoztatta, hogy „a tagállamok hagyományaihoz igazodva saját hatáskörben elsősorban a munkaadói és a munkavállalói képviseletek alkufolyamata során kell megállapítsák a méltányos minimálbér mértékét”. Ez így igaz, de ugyanakkor az EB elnöke azt is kifejtette, hogy az Európai Unióban minden egyes alkalmazottnak „olyan méltányos minimálbére kell legyen, amely lehetővé teszi a tisztességes megélhetést, függetlenül attól a helytől, ahol az dolgozik”. Ez utóbbit az Európai Parlament plénumán elhangzott expozéjában hangoztatta, amikor is a szociális védelemről szólva hangsúlyozta, hogy európai szinten szükségszerű egy minimálbér biztosítása. Amúgy az unió jelenlegi 28 tagállama közül 22-ben létezik jogszabályozás révén „körülírt” minimálbér, de azok esetében a különbségek igen nagyok. Az Eurostat adatai szerint például Luxemburgban egy alkalmazott minimálbére 2019-ben meghaladta a 2000 eurót, míg Bulgáriában az 286 euró volt. Idetartozik az is, hogy a szóban forgó 22 tagállam közül sem ért mindegyik egyet a minimálbér uniformizálásával, annak legnagyobb ellenzői Svédország, Dánia és Finnország. Olyan tagállamokról van szó, amelyekben magasak a bérszintek, s azok alku tárgyát képezik, s ilyen körülmények között társadalmi elégedetlenséget váltana ki egy olyan kvantumú minimálbér „behozatala”, amely értékszintje jóval alacsonyabb, mint a jelenlegi legkisebb bérszint.

Egy a sok közül
Európai szinten a szakmai érdekképviseletek többsége arra törekszik, hogy a minimális bér megállapítása azon mechanizmus alapján kerüljön sor, amely javaslatként belekerült az Európai Szociális Chartába, s amely értelmében az országos minimális bruttó bér az országos átlagos bruttó bérnek legalább 60%-át kellene kitegye mindegyik uniós tagállam esetében. Az Európai Bizottságtól olyan értesülések szivárogtak ki, hogy erről a témáról egyelőre tárgyalni kell, de az nehezen képzelhető el, hogy létezni fog egy univerzális minimális bér, olyan értelemben, hogy azt egy fix összeg formájában kötelezővé tennék a tagországok számára. Bogdan Hossu, a hazai Cartel Alfa Szakszervezeti Konföderáció elnöke a minap azt nyilatkozta, hogy a szakszervezetek európai szinten azért harcolnak, hogy egy közös számítási képletet lehessen érvényre juttatni mindegyik tagállamban. Meglátása szerint ez a küzdelem sikeresnek ígérkezik még akkor is, ha az Európai Bizottság egyelőre csak a tárgyalások előtt nyitotta meg az ajtót.

Közel 600 lej pluszban
Időzzünk el egy pillanatra a fentebb említett verziónál. A múlt esztendőben azzal egyetértett az Európai Bizottság akkori alelnöke, s hogy a gondolat nincs elvetve, az kikövetkeztethető a munkaerő-foglalkoztatásért felelős új biztos, a luxembourgi Nicolas Schmidt nyilatkozataiból is, aki szerint meg kellene fékezni a keletről nyugat felé irányuló munkaerő-vándorlást. Ezzel a felvetéssel egyetért Ursula von der Leyen is, aki szerint adott erőfeszítések révén meg kellene állítani az Európai Unió keleti országaiból a nyugati országokba való masszív migrációt. Annak legfőbb kiváltó oka pedig a keleti és a nyugati országok közti gazdasági eltolódás, s azon belül a jövedelmek közti különbség. Ilyen körülmények között szinte elképzelhetetlen a minimálbér uniformizálása. Felvetődött egy olyan európai minimálbér megállapítása, amely úgymond referencia legyen minden egyes tagállam számára. Egyes szakértők azt hangoztatják, hogy ez egy olyan kompromisszumos megoldást körvonalazna, amelyet nem valószínű, hogy gyakorlatba lehetne ültetni. Az egyik legjelentősebb nemzetközi tanácsadó cég hazai képviseletének szakértője, Claudia Sofianu szerint egy adott érték megállapítása szinte elképzelhetetlen, de egy adott keret, a minimálbér-kiszámítás adott képletének az elfogadása és az ahhoz való igazodás a tagállamok által megvalósíthatónak tűnik. Tehát ismét visszakanyarodtunk ahhoz a bizonyos 60%-hoz. Nézzük meg, mit is jelentene az Románia esetében.
Az már köztudott, hogy országunkban annak ellenére, hogy az utóbbi 10 esztendő során, s különösképpen 2015-től errefelé rohamosan növekedett a minimálbér, mégis egy szakadék választ el az uniós tagállamok minimálbéreinek az átlagától. Amennyiben abból indulunk ki, hogy a havi átlagos országos nettó bér 3200 lej (legalábbis annyi volt 2019 novemberében, s annál frissebb adatokkal nem rendelkezünk), akkor a minimálbérnek Romániában el kellene érnie a nettó 1920 lejt, jelenleg viszont csak 1340 lej. A virtuális számítás szerint közel 600 lejjel lenne/lehetne nagyobb a hazai minimálbér kvantuma. Mondjuk ezt egy virtuális számítás révén, mivel az elkövetkező időszakokban bizonyára nem fog egy helyben topogni sem az országos garantált minimális bruttó bér, sem pedig az országos átlagos bruttó bér, s következésképpen a minimális nettó bér és az országos átlagos nettó bér sem.

Szempontok…
Az RMDSZ egyik tekintélyes szakpolitikusa szerint téves lenne feltételezni, hogy az Európai Parlamentben egyesek jótékonysági alapon próbálják védelmezni a kelet-európai munkavállalók jogait, illetve azt kívánják elérni, hogy azok többet keressenek. Szerinte a munkaerő szabad áramlása sok feszültséget keltett. Ez így igaz, s ezt a meglátását igen sokan osztják és nem csak az EP padsoraiban. A kelet-európai bevándorlókat nem mindenütt fogadják kitörő örömmel, többek között amiatt is, hogy úgymond „letörik” a bérszinteket. A politikus szerint ugyanakkor az ország EU-s csatlakozását követően is még mindig az olcsó munkaerő a versenyképességi elem Romániában. Nem javul viszont a termelékenység és a technológia, a külföldi befektetők pedig nem a csúcstechnológiát hozzák az országba, hanem az olcsó munkaerőt tartják szem előtt. Ilyen összefüggésben azzal is példálódzott, hogy a Renault sem a fejlesztést-kutatást hozta az országba, hanem az összeszerelést. Nem szeretnénk vitába szállni senkivel, de nem szerencsés általánosítani sem, mert például a Renault esetében sem éppen így állnak a dolgok. A francia cégcsoport túl a mioveni-i gépkocsigyáron, más leányvállalatokkal is rendelkezik Romániában, s ezek között van a Renault Technologie Románia (RTR), amely a Renault Csoport Franciaországon kívüli legnagyobb mérnökségi központja. Ebben a kutatási-fejlesztési központban, amelynek alapjait 2006-ban rakták le, jelenleg több mint 2400 alkalmazottat foglalkoztatnak, jobbára magas szakképesítésűeket, akik tevékenységi körébe tartozik a tervezés, a tesztelés, a gyártásba vétel előkészítése. 2010 szeptemberében a RTR szerves részeként felavatták a Dâmbovița megyei Tituban a Technikai Központot (CTT), amely 166 millió eurós beruházás révén valósult meg, és 350 hektárnyi területen fekszik. Itt többek között a járművek tesztelése végett 10 különböző típusú pályát képeztek ki, amelyek együttes hossza 32 kilométer, a próbapadok száma pedig meghaladja a 100-at. Itt jelenleg több mint 300 személyt foglalkoztatnak. Merjük feltételezni, hogy a Renault Csoport e két központjában, akárcsak a mioveni-i gyárában a minimálbér jóval meghaladja az országos garantált minimálbér szintjét, s úgyszintén az átlagbér is az országos átlagbérét. Amúgy a rendelkezésünkre álló félhivatalos adatok szerint a többségében külföldi tulajdonban lévő cégek esetében a bérek átlaga nagyobb, mint a hazai iparban jegyzett országos átlagbér.
A fentiek tükrében elmondhatjuk, hogy a hazai, alacsonyként értékelhető minimálbérnek megvannak a maga sajátos okai, ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy a hazai minimálbér és az uniós tagállamok minimálbéreinek átlaga közti különbség százalékarányban kifejezve nagyobb, mint a hazai munkatermelékenység és az uniós tagállamok munkatermelékenységének az átlaga közti különbség. Persze szükség van a csúcstechnológiára, korszerű berendezésekre, de szükség van a nyugati munkakultúrára, a nyugati munka- és életkörülmények és nem utolsósorban munkahelyi légkör biztosítására is. És még nem is szóltunk a munkaszervezés minőségéről, annak hatékonyságáról vagy éppenséggel a digitalizálásról…

Jó példa
A minimálbér megfelelő növelésének kedvező hatásmechanizmusát bizonyítja az is, ami a hazai építőiparban történt, ahol a sokat ócsárolt 2018/114-es sürgősségi kormányrendelet értelmében a múlt esztendőben 3000 lejre emelkedett meg a minimálbér és bevezetésre kerültek bizonyos adókedvezmények is. (Igaz, nem a teljes építőiparról van szó, hanem annak egyes szegmenseiről.) Az intézkedés, illetve a minimálbér emelése zavart okozott, megdrágult az építkezés is, állítólag eltorzult az iparág. Ami ez utóbbit illeti, valóban van valami igazság olyan értelemben, hogy a közberuházások „zsugorodása” okán nemigen épültek iskolák, egészségügyi, szociális gondozási, kulturális stb. létesítmények, de a magánbefektetések (s azon belül a rezidenciális építkezések) szárnyaltak. Ennek is köszönhető, hogy ennek a szektornak a hozzájárulása fokozódott a tavalyi GDP alakulásában. Az is igaz, hogy megdrágultak az építkezések, de ez nem csupán a bérnövekedés számlájára írható, ugyanis a drágulási hullám „szenvedő alanya” volt az építőanyag-ipar is, például többe került a tégla, a cement stb. (Különben a tavalyi minimálbérszint emelések majdnem minden gazdasági szektorban visszaköszöntek az árak megemelkedésében is.) Az építőipar illetékesei szerint igen jótékony hatása volt a minimálbér megemelésének és a másabb kedvezményeknek, mert részben enyhültek a munkaerőgondok. Így például az Erbașu Építőipari Cégcsoport (az ország egyik legnagyobb és legjelentősebb építkezési vállalkozása) a tavaly 827 millió lejes árbevételt produkált, ami rekordszámba megy országos viszonylatban is, erre az esztendőre pedig több mint egymilliárd lejnyit ütemeztek be. Ugyanakkor a cégcsoport nyeresége az előzetes számítások szerint megközelítette a 32 millió lejt. Cristian Erbașu többségi tulajdonos szerint 2019 márciusától errefelé több tíz, külföldön dolgozó, magas szakképesítésű építőipari szakmunkást telepített haza, s így alkalmazottai száma megközelíthette az 1200-at, ugyanakkor csökkent az általa „vezényelt” négy cégben a munkaerő fluktuációja. Elismerte viszont azt is, hogy továbbra is foglalkoztatnak vietnami vendégmunkásokat. Szerinte, amennyiben egy nagy tapasztalattal rendelkező szakmunkásnak képesek lesznek 1200-1500 euró körüli átlagbért fizetni, akkor számottevő „visszavándorlásra” lehet számítani. Nem bonyolítanánk tovább a majdani, illetve lehetséges uniós minimálbér kérdéskörét, mert az amúgy is szerfelett bonyolult. Tény, hogy az alacsony bér sok értelemben fokmérője egy ország gazdasági-társadalmi helyzetének is: van, ahol éhbérért dolgoznak, s van ahol, ahogy mondani szokták „jól élnek”…

Hecser Zoltán

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek