Válságkezelés

27

A legfontosabb amit szeretném, ha kiolvasnának az alább következő írásból, az, hogy tekintetünket Istenre fordítva, gondolkodásunkon változtatva, az imádság erejét használva elmúlik a félelem és a csüggedés. Minden szót ezért a bátorításért írok le, minden példát ennek alátámasztására vetek papírra.
Indítsa a történetet egy régi bibliai személy, aki 2800 évvel ezelőtt élt, Jeremiás néven. Élete során végigszenvedte városa elfoglalását, országa vesztét, népe fogságba hurcolását, a hitet és a megmaradást jelképező templom pusztulását. Siralmairól feljegyzett könyvében így ismerjük meg az átélt borzalmakból fakadó lelkiállapotát: „Sötétbe űzött, hol nincs világosság (…) Elsorvasztotta húsom, bőröm, összetörte csontjaim (…) Falat emelt körém, nem juthatok ki (…) Keserűséggel lakatott jól.” (JerSir 3, 2-3; 7; 15) Panaszait olvasva és értelmezve, ma depressziót diagnosztizálunk. Életének e nehéz szakaszában olyan fontos dolgot mondott ki és tett meg, amelyet nehéz élethelyzetben mi is mintaként használhatunk: „De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek.” (JerSir 3,20)
Életünk környezeti állapota ma is egészen jeremiási. Európa „ostromlott erőd”, folyamatosak körülöttünk a letartóztatások, és egymást érik a vállalkozásokat és intézményeket ellehetetlenítő – főként pénzügyi – ellenőrzések. Már-már társadalmi depresszió diagnosztizálható. Íme rá néhány példa:
1. Egyházközségi vezetőként, a folyamatban levő pályázataink kapcsán rendszeresen szembe találom magam az aláírásfóbiával. Iratainkat nem, vagy csak hosszas körülményeskedés után írják alá, mintha arról akarnának meggyőződni, hogy bármi történik, a felelősség csakis ránk hárítható vissza.
2. A fenyegető migránsügy napi téma lett. Van ismerősöm, aki készenlétben tartja a kisbuszt, és vagyona olyan befektetésén, átcsoportosításán dolgozik, hogy bármikor menekülni tudjon. Csak nem tudja, hogy hol van családja számára a biztonságos hely, és ez nagyon nyomasztja. Nem félsz? – kérdezte.
Válaszom, hogy nem élhetünk félelemben! A félelem görcsbe rándít, cselekvésképtelenné tesz és elveszítjük a holnap látását. Így odalesz emberi méltóságunk, belső szabadságunk és az Örökkévalóval a kapcsolatunk. Odavész a jövő, amit magunknak és gyermekeinknek álmodunk.
Nem élhetünk félelemben, de akkor vajon mi legyen? Lelkészként sokszor hallom ezt a kérdést. Utoljára egy szabadtéri ünnepségen, a gomolygó fekete felhőket vizsgálva:
– Vajon lesz eső?
– Legyen eső? – kérdeztem vissza.
– Ne, mert az tönkreteszi az egészet! – jött a válasz.
– Rendben – mondtam –, kezdetben vesd le az esőkabátot magadról, hogy látszódjon a hited. Azon az estén, ott azon a helyen nem lett eső. A környéken több helyen jég hullott.
Vajon mi legyen? Az legyen, hogy gondoljuk újra az életet. Az írás elején idézett, ostromlott világban élő, depressziótól szenvedő Jeremiás ezt így oldotta meg:
1. Megváltoztatta a gondolkodását, és másként kezdte vizsgálni a dolgok állását. Immár nem azt látta, hogy félig üres a pohár, hanem azt: Milyen jó, hogy már félig van!
2. A félelem helyett egy nagyobb erőre, Istenre kezdett figyelni. Köldöknéző, leszorult tekintetét felemelve, amit meglátott, abból gyönyörű, megható, Istent dicsérő himnusz született: „Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged! Az Úr az én osztályrészem – mondom magamban –, ezért benne bízom. Jó az Úr azokhoz, akik benne reménykednek, akik hozzá folyamodnak. Jó csendben várni az Úr szabadítására.” (JerSir 3, 21-26)
3. Kitartott gondolkodása és az Istenbe vetett bizalom mellett .
A válságkezelésnek e három lépéséből bízom benne, hogy kiolvasták a legfontosabbat, amelyre írásom elején meghívást kaptak: a hitet. Ami megtart.

Demeter Sándor Loránd unitárius lelkész

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.