Valós temetőfoglalás

2 393

A hősi halottakkal szembeni igénytelenség legalja, amikor teljes nemtörődömséggel tojunk rá, hogy hova vannak eltemetve, és erőből, fölényből, önkényesen más – ráadásul az adott háborúban (is) ellenséges – nemzetek hőseinek a sírhelyét kisajátítva odabetonoznak egy emlékművet, amit majd tömegesen fel is avatnak. Ugyanúgy törvénytelenül, ahogy az egészet létrehozták. Ettől az igénytelenségtől egyáltalán nem zárkózott el az a tömeg, amelynek jelentős hányadát a történelemórákat annak idején ellógó csürhe képezte, másik „derék” zászlóalja pedig csak akkor merészkedett közel, amikor már a veszély elmúlt.
Minden szempontból meglepett a tegnapi úzvölgyi balhé. Kevesen voltunk, ők pedig rengetegen. Pedig a 17 órára meghirdetett esemény előtt bő fél órával még mindig csak tökmagköpködő, iszákos bandának néztek ki. Aztán egyik percről a másikra felduzzadt a létszám, és a végére többen voltak, mint mi azon a néhány héttel ezelőtti csodálatos ökumenikus összejövetelen.
Hol voltunk most? Sehol, mert későn fogtunk neki a szervezésnek. Egyik délután bejelentik, hogy másnap délután élőláncot alkotunk. Olyan románokkal szemben, akik hetek óta készülnek erre. Nincs amit szépíteni ezen: ebbe most megint belealudtunk. Akárcsak a rendfenntartó szervek, amelyeket teljesen felkészületlenül ért a tömeg.
Egyetlen dolog volt, amiben nem maradtunk alul: a fegyelem, a civilizáltság. Míg ők magyargyűlölő rigmusokat skandáltak, addig a mieink imádkoztak. Hangos szóval, fegyelmezetten.
Aztán jöttek az oldalról, hátulról betörő románok, széttörték a székelykaput, és ha eddig szimbolikus temetőfoglalásról beszéltünk, hát most a szó szoros értelmében ez történt. Először csak hátulról másztak be – mert a szemtől szemben harcmodor még túlerő birtokában sem járható, ugye –, aztán a magyar emlékműről lobogtatták a román trikolórt, majd nem sokkal később a saját ortodox emlékművére hágott fel egy futballhuligánnak tűnő egyén, aztán szétverték a székelykaput, teleaggatták román zászlóval, és megszerezték maguknak ezt a barbár győzelmet.
Volt magyar, akit kő talált el, volt, akit zászlórúddal ütöttek meg. Egy mellettem levőnek a kezéből ütötték ki a telefonját. És csak elvétve voltak ott azok a románok, akik visszaadták a „lecsapott” telefont; akik békíteni próbáltak; akik összegyűjtötték a földből kihúzott és szétdobált ágkereszteket, és odatámasztották a magyar hősök fakeresztjeihez. Mindezt szinte csak „sunyiban” csinálták, hogy lehetőleg más román ne lássa őket.
Ez volt számomra a legelkeserítőbb a tegnapi történésekben: hogy nagyon kevés volt közöttük a józan gondolkodású román. Ez nem az az eset, mint ételszenteléskor vagy pünkösdkor, amikor a románok évente rácsodálkoznak a magyarok szervezettségére. Nem, mert itt csak alig-alig akadtak olyanok, akik hazatérve azt mondják a falubelieknek, hogy „te, ezek az ungurok biza végig fegyelmezettek maradtak”. Nem volt, aki tanulhatott volna a civilizáltságunkból.
És mégsem hagyhatjuk abba, mégsem adhatjuk fel. A törvény igazsága elvileg továbbra is velünk van, és ahogy minden aljas betörésüket túléltük és minden barbár pusztításuk hamvain újjáépültünk, úgy fogunk túlélni és újjáépülni most is. Hosszú és fájdalmas volt az éjszaka, de itt egy új nap, és mást úgysem tehetünk: hát épüljünk!

Kovács Hont Imre

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek