Valletta, a csoda

174

Málta történelme és egyben sorsa olyan, mint minden kis országé és kis nemzeté. Sokan szemet vetettek rá, el is foglalták, fel- és ki is használták, mindegyik a maga érdekei és pillanatnyi szüksége szerint. Ami folytatódott az utóbbi években is, hisz a migrációnak is egyik legkitettebb célpontja volt. Szinte azt mondhatnánk, hogy az itt kezdődött. Be is fogadtak húszezret, ami nem kis szám, ha az összlakossághoz viszonyítjuk, és nem is akárhogyan, hanem valódi integrációval: a bevándorlók csak akkor maradhattak, ha dolgoztak. Aztán a végén azt mondták, hogy ennyi volt, elég volt, ők megtették a magukét, hiába háborog még mindig az Unió.
Az első lakók több mint 7000 évvel ezelőtt jelentek ott meg, és ránk hagyták a már említett építkezéseiket, meg a gyönyörűséges szobraikat. Aztán sorban végigvonultak itt a főníciaiak, a rómaiak és velük a kereszténység, majd bizánci uralom következett, melyet az arab váltott. Aztán uralkodtak itt a normannok, rövid ideig a németek, akiket az aragóniai spanyolok váltottak föl. A szigetet V. Károly császár, az első Habsburg, aki a spanyol trónra kerül, engedi át a johannitáknak (más néven ispotályosoknak), akiket elűztek Rhodoszról a törökök. És bár utána még szinte két évszázad brit uralom következik, Máltán minden, ami szép, azaz a városai, tulajdonképpen ebben az időszakban alakult ki, illetve alakult olyanná, amilyennek sokat belőle ma is megismerhetünk.
Málta jellemzően sárga. Épületeinek jelentős része ugyanis a helyi, bőségesen található mészkőből készült. Igaz, mára egyre több a téglából felhúzott és vakolt, sőt az üveg és fém csodák száma is gyarapodik. Ám egyelőre, szerencsére, az összhatást még nem sikerült ezeknek felülírniuk.


A sziget építészeti és ezzel arculatának is a legjellemzőbb elemei az erkélyek. Azt hiszem, sehol a világon nem lehet annyi és annyiféle balkont látni egyszerre egy helyen, mint Máltán. És különösen Vallettában. Vallettában, amely maga a csoda. Ez az aprócska város felkerült az exkluzív listámra, Párizs, Velence és Firenze mellé. És tudni kell, hogy ez a lista bizony nagyon nehezen bővül. Mert eredetileg csak álmaim két városáról beszéltem, Párizsról és Velencéről, melyeket azóta szerettem, ahová azóta vágyakoztam, ahogy először hallottam róluk, és amik a valóságban is számomra olyan meseszépek, esztétikailag, művészileg gazdagok, mint amilyennek elképzeltem őket. És valóban, éveken keresztül nem találtam hozzájuk hasonlót, amíg el nem jutottam Firenzébe. Az volt a reveláció. Fölért az előző kettővel. Persze mindegyik más volt, másért és másként vált annyira fontossá. És azóta újabb évek teltek el. Aztán ezelőtt két hónappal, mikor elkezdtem magánszorgalomból Vallettában bolyongani – újra megtörtént a csoda. Nem is tudom, hogy volt? Valószínűleg sok minden hozzájárult ahhoz, hogy ilyen hatása legyen, de most már ezeket nem tudom szétválasztani és azt sem tudom felmérni, vajon milyennek láttam volna, ha más körülmények között jutok el oda először. Az történt ugyanis, hogy amikor megérkeztünk, az első eligazításon – úgy érzem helyénvaló itt ez a kifejezés – a szervező a kezünkbe nyomott egy-egy tájékoztatót. Ez önmagában igen jó dolog volt. Benne voltak mindazok az adatok, amire szükségünk volt – kezdve azzal, hogy hánykor szolgálják fel a reggelit meg a vacsorát, a szálloda más szolgáltatásain keresztül (mint medence vagy hűtőszekrény használati díja) egészen a napokra lebontott programokig. Ez utóbbit magam is kinyomtattam az iroda oldaláról. Az ott kapott szűkszavúbb volt, mert csak simán megemlítette a tervbe vett helységeket, a többlete abban állt, hogy jelezte a napi látogatásokra szánt összidőt. Ami bizony meglepően kevés volt. És nagyon hamar be is bizonyosodott, hogy a városlátogatásokra szánták a legkevesebb időt. Sokat hajókáztunk, természetesen szép volt a látvány, de ennyi. Meg alaposan elmagyarázták, mik lehettek a nagy kövek, amiről már írtam, de a városokon csak úgy átsétáltunk, vagy még azt sem, hanem kaptunk egy fél óra szabadidőt, ami semmire sem volt elég. A negyedik napunk szabad volt, azaz mindenki saját belátása szerint tölthette. Illetve már itthonról be lehetett fizetni egy Comino-szigeti kirándulásra. Befizettem. Aztán menet közben kiderült, érdeklődésemre, hogy tulajdonképpen ez csak egy strandolós program: hajón el lehet menni a szigetre és ott lehet strandolni. Vissza szerettem volna mondani, még idejében, de az iroda azt válaszolta, hogy a lemondás ugyanannyi, mint maga az út, azaz 10 000 forint. Eléggé furcsállottam. Aztán Máltán kiderült, hogy természetesen le lehet mondani, és ha nem megyek oda, akkor logikus, hogy a jegy árát visszaadják. Nem mentem, tisztáztuk, hogy lejelentették a hajótársaságnak, aztán mégis kiderült, hogy az iroda szerint nem jár vissza a pénz. Szerintem vagy egyszerűen utálták az utánajárást, vagy megmaradt nekik ez az összeg és örültek neki. Volt még helyzet, amiből kiderült, hogy eléggé lenyúlósak. Na, de ez csak egy kis kitérő volt. A fontos az, hogy látván ezt a felületességet, meg azt is, hogy a főváros meglátogatására két másik programmal együtt kerül sor, ráadásul ismereteim alapján legkíváncsibb Vallettára voltam, úgy döntöttem, hogy ott töltöm a vasárnapom. És lőn.
A szállodámtól néhány percre volt az autóbusz-pályaudvar. Tulajdonképpen egy tér, melynek egyik oldalán néhány peron volt, mindegyiken elektromos kijelzővel, mely kiírta, hány órakor és hova indul járat. Már azelőtti nap megérdeklődtem, és megtudtam, hogy a fővárosba, ha jól emlékszem reggel 6 órától – bár így leírva túl koránnak tűnik – kezdve húszperencként indul autóbusz. Persze nem ment az olyan pontosan, de azért ha a tizenegy órás nem is jött, a következő olyan fél tizenkettőkor elindult. És egy jó fél óra alatt Vallettában voltam. Pontosabban a régi várost körülölelő hatalmas, szépen felújított várfal bejárata előtt elhelyezkedő téren. Amely nagyon hatásos, hisz egy parkon keresztül érkeztünk oda, melyben a hatalmas pálmák között szobrok álltak, meg utasra váró fiákerek, eléggé agresszíven kínálkozó fuvarosokkal, két felén elegáns épületek szegélyezték, a tér közepén pedig a Triton szökőkút lövellte vizét, melyre rá sem hederítettek az ott álló hófehér szobrok. A várfalak közrezárta bejárat első ránézésre Luxort juttatta eszembe, bár kisebb léptékben: talán a formák szigorúsága tette. Meg a belépés után is tovább folytatódó egyenes vonalú hatalmas falak. Amelyeket azonban gyorsan feloldottak a díszes homlokzatok és szoborkompozíciók. Megérkeztem.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.