Válaszok a Lét kegyetlen kihívásaira

59

Az elmúlt hét kiemelkedő művészeti eseménye volt Márton Árpád 75. születésnapja alkalmából megnyitott jubileumi kiállítás, a műveit tartalmazó két művészalbum megjelenése. Az alábbiakban Banner Zoltán művészettörténész megnyitóbeszéde olvasható, valamint Szabó András, a Nagy Imre hagyaték kurátora felveti egy állandó Márton Árpád Galéria létesítésének szükségességét.

mmmm

A Nagy Dolgok egyszer történnek meg; aztán történhetnek újra Nagy Dolgok és gyűrűzhetnek sokáig; de ugyanaz még egyszer nem történhet.
Én mindig ugyanazzal az áhítattal lépek be Csíkszeredába, mint ami akkor töltött el, amikor 1957 nyarán megboldogult évfolyamtársammal, Gagyi Balla Istvánnal, Orbán Balázs bibliáját követve kerékpárral bejártuk Alcsík es Felcsík falvait es városait, és az a szándékom, hogy Erdély művészettörténésze legyek, akkor és itt telítődött meg tartalommal; mert olyan nagy, sőt hatalmas dolgok megtörténtével találkoztam, mint a középkor falai, freskói, útszéli keresztjei, a csíki emberek erkölcsi szobrai, Márton Ferenc, Nagy István es Zsögödi Nagy Imre művészete.
És azzal az áhítattal léptem be most is, ami azután akkor töltött el, amikor az 1960­as évek végén Gaál András, majd Márton Árpád hazatérését követően, tanúja lehettem a Csíkszereda központú művésztelep, a Hargita Műhely megszületésének.
A II. Világháború után évtizedekig egyedül sétálhatott Csíkszereda utcáin Nagy Imre vagy Kovács Dénes, a 60­as évek végén és a 70­es évek elején azonban egyszerre 20­25 festő, grafikus, szobrász, iparművész éli életét, de jut Udvarhelyre, Kereszttúrra, Gyergyóba, Alfaluba, Korondra is 15­20 művész, s a 70­es években azzal az izgalommal jöttünk Kolozsvárról az évenkénti megyei kiállításokra, hogy itt találkozunk azzal az európai rangú mesterségbeli tudással létrehozott modern művészettel, amelynek foglalatában az erdélyi lélek, erdélyi gondolat frissen kibányászott drágakövei csillognak.
Olyanok tértek ide vissza alkotóemberekként, akik a Márton Áron Gimnáziumban, a művészeti általános majd a középiskolában Gaál es Márton tanár urak kezéből kapták a tudás alapjait, s nyilván e tanítványok tanítványai térnek vissza ezután is, tovább bontakoztatni Hargita megye művészeti életét, vagy viszik a világba Csík, Gyergyó, Udvarhely hírét – ha hűek maradnak ahhoz a szellemhez, amely e népközösség, a székelység sorsalakulásaiból meríti az erőt és ihletet.
Megírtam már Márton Árpád monográfiáját és számos kiállítását nyitottam határon innen és túl, mégis, megtorpantam, amikor megkaptam a megtisztelő felkérést, hogy 75. születésnapján is köszönthetem. Mert mit tudhatok én Róla mondani abban a városban, ahol tanítványai, barátai, ismerősei naponta megsüvegelhetik, akiknek az Ő képe vagy képei lógnak a lakásuk falán, s a most talán először kiállított, néhány fiatalkori munkáját leszámítva, minden korszakát ismerik?!
És egyáltalán: érdemes­e egy még javában működő életművet korszakolni? És miképpen lehetne kifejezőeszközeinek a változásait mondjuk a huszadik századi stílusirányzatok, vagy a technikai műfajok, esetleg a hatásmechanizmusok fényében közérthetőbben elemezni, mint amit a művek elmondanak magukról?
A művészetben nincs olyan értelemben fejlődés, mint a tudományban és a technikában, a művészetben csak újjászületés van, és minden jelentős művésszel újrakezdődik a művészet története. Hiszen az a sámán, aki az altamirai vagy lascaux-i barlangban a megszólalásig tökéletesen lerajzolta a bölényt, a szarvast, a vadlovat, ugyanazzal a képességgel rendelkezett, mint Leonardo da Vinci vagy Zsögödi Nagy Imre.
Mert mit tudhatok én Róla mondani abban a városban, ahol tanítványai, barátai, ismerősei naponta megsüvegelhetik, akiknek az Ő képe vagy képei lógnak a lakásuk falán, s a most talán először kiállított, néhány fiatalkori munkáját leszámítva, minden korszakát ismerik?! És egyáltalán: érdemes-­e egy még javában működő életművet korszakolni? És miképpen lehetne kifejezőeszközeinek a változásait mondjuk a huszadik századi stílusirányzatok, vagy a technikai műfajok, esetleg a hatásmechanizmusok fényében közérthetőbben elemezni, mint amit a művek elmondanak magukról?
A művészetben nincs olyan értelemben fejlődés, mint a tudományban és a technikában, a művészetben csak újjászületés van, és minden jelentős művésszel újrakezdődik a művészet története. Hiszen az a sámán, aki az altamirai vagy lascaux-i barlangban a megszólalásig tökéletesen lerajzolta a bölényt, a szarvast, a vadlovat, ugyanazzal a képességgel rendelkezett, mint Leonardo da Vinci vagy Zsögödi Nagy Imre. Mások az ismereteink és más vágyaink vannak, de a lélek ugyanaz, s ugyanúgy szárnyal vagy zuhan, mint 1000 vagy 10 évvel ezelőtt.
Tehát bele kell nyugodnunk, hogy Márton Árpáddal is újrakezdődött a művészet története. S akkor én, aki csupán krónikása vagyok ezeknek az újjászületéseknek, szeretnék most magasra emelkedni, és nagyon magasból – ha szabad ezt mondani: a Teremtő szemével – nézni es gyönyörködni: hogyan születik valóban újjá az emberiség művészettörténete itt Csíkszeredában, a Parasztmiatyánk imájával, majd a Nap faragásával olyan tájakon, ahol a Föld fiai hiába kapaszkodnak, merülnek bele a földbe, mint a tenger hullámaiba a búvárok, a Földanya fölött bizony sokszor jön fel feketén a Nap. S onnan fentről, a Teremtő szemével szeretnék ujjongani, ahogy az Ikarosz alakú Madárijesztők elűzik, de legalábbis elijesztik a Gonoszt, s hogy a Kenyérszelő, a Dagasztó asszony és a Forrás fölé hajló ember hatalmas kezei feloldják a Vajúdás, a Sirató, a Szitok és a Kilátástalanság görcsét. S örvendezni, hogy nem volt/van hiába a Várakozás, mert mindennap a Lélek asztalára kerül a Reménység kenyere, s a Lélek lajtorjáján igenis eljuthatunk oda, hogy Együtt vagyunk – ahogy Király László írja a Halljátok-e a dalt?! végső verssorában: „Most mindnyájan, végleg, boldogan együtt vagyunk.” S innen fentről, a Teremtő szemével, fölhúzott szemöldökével olvasom Közép­-Európa szigorú üzeneteit Párizsba, Trianon és a mai napok diktátoraihoz. Egyetlen hatalmas látomás ez a festészet; freskósorozat a kor falára; s noha a monumentális művészetnek is úttörője volt, hiszen Gaál Andrással és Pálffy Árpáddal már 1967-ben elkészítették a régi kultúrház színpada fölé a Cantata profana kompozícióját, majd Aurel Nedellel a homlokzati, Gaál Andrással a gyergyószentmiklósi Kultúrház homlokzati mozaikját, s nemrég a Makovecz­templom altemplomát is kifesthette – a maga idejében és a maga helyén neki sem sikerült például a mexikóiak Rivera­Orozco­Siquieros példájára összefüggő falikép-sorozatban megjeleníteni látomásait, akárcsak elődeinek, például Márton Ferencnek, Nagy Imrének, Nagy Albertnek, vagy mesterének, Miklóssy Gábornak, akiknek pedig életművük tanúsága szerint lett volna mit feljegyezzenek a kor falára; de hát a kor falát már rég ellepték a reklámok, a tőzsdei részvények és a Facebook.
Most pedig le kell ereszkednem ebből a virtuális magasságból, hogy az életmű harmadik vonulatának a mélységi dimenziójába pillanthassunk. Az utóbbi 10-15 esztendő pasztellképei ugyanis, mint afféle kis filozófiai esszésorozat oldalai, hívják elő az idő és tér sötétjéből, derengéséből a válasz lehetőségeit a Lét kegyetlen kihívásaira. E pasztellek tükrében fénylik fel: milyen gazdag volt valaha a székely falu, család és életforma, egyszerűen megnevezhetetlen örömökben és varázslatokban; hogy mennyi drága arc, mozdulat, tárgy, emlék tartja össze még ma is ezt a közösséget, ha magadra vállalod a reád eső terhet és felelősséget. Ezekben a pasztellekben összerakja, ami szétesett, áthevíti, ami kihűlt, s varázslatos kinagyítással visszahelyezi rangjukba a trónfosztott értékeket. Bátran ki merem jelenteni, hogy ez bizony Nagy István-i mélység és monumentalitás, márpedig a magyar festészetben nem sokan érik el ezt a szellemi dimenziót.
Márton Árpád sohasem követett senkit, és Őt sem követheti senki; de mindenki számára példa, aki művészetével nemcsak kapni, hanem mindenekelőtt adni akar. Úgy jár-kel közöttünk Szereda utcáin, mintha csak bevásárolni indult volna, vagy számlát fizetni valahova, s ha Anikó, a felesége nem figyelmeztetné, talán azt sem venné észre, hogy a vászonnadrág helyett eljött a téli gúnya ideje. De jól jegyezzük meg, hogy a napjainkban egyre ritkábban képviselt szenvedélyes humanizmus egyik legnagyobb előklasszikusa mellett haladunk el, akinek a műveivel együtt vonulunk be az örökkévalóság szférájába.
Itt 75 év gyűrűjében állva biztosak lehetünk, hogy ameddig élnek közöttünk hasonló antenna­emberek, az adóállomás működik, és olykor jó híreket is tartogat számunkra.

 

Márton Árpád – Csíkszereda

Írásom bevezetőjének három, 1964 nyarán megjelent újságcikk-részletet választottam, mert együtt jelesen képviselik a korszak akkori szakaszának és annak az esztendőnek a hivatalos jellegét, amelyben Márton Árpád Csíkszeredába érkezett.
„A napokban megbeszélésre gyűltek össze Csík rajon művelődési intézményeinek igazgatói. […] hogy ne csupán utasításokkal, tanácsokkal járuljanak hozzá a művelődési otthonok, klubok, könyvtárak tevékenységének állandó javításához, hanem agitációs művészbrigád-műsorokat, irodalmi estek anyagait, színdarabokat, gazdag műsorajánlást juttassanak a jelenlevőknek. • Árnyalt módszereket igényel a szocialista realizmusnak, esztétikánk központi kérdésének a kutatása is. A valamennyi szocialista realista alkotásra vonatkozó közös törvények nyilvánvalóak, ami nem zárja ki e törvények megnyilvánulásának sajátos voltát. Általánosításaink nem szorítkozhatnak a határozott tematikai és ideológiai tartalommal rendelkező területekre; éppily fontos, hogy ott is megfejtsük az új esztétikai viszonyokat és jelentéseket, ahol az átmenetek fokozatosabbak, ahol a társadalmi vonatkozások és ideológiai törekvések kevésbé közvetlenek, ahol a szocialista tartalom jellemzői nem tűnnek szembe első pillantásra. • A csaknem 14.000 lakosú város utcái a szocialista rendszer sok új megvalósításához vezetnek el. Az egykor iparral úgyszólván egyáltalán nem rendelkező kisváros ma számos üzemmel, gyárral büszkélkedhet. […] A hat-hét éve fellendült lakásépítés nyomán 221 család költözött új, kényelmes otthonba. Befejezés előtt áll további 60 lakrész. Ezek mellett 1960-1964 között 180 családi ház épült. A kulturális létesítmények sorában elsőként kell megemlítenünk az impozáns méreteivel megragadó művelődési házat, mely méltán büszkesége a városnak. Négy filmszínházuk is van a csíkszeredaiaknak, egy a központban, a másik három a taplocai, zsögödi és somlyói városrészek kultúrotthonaiban. Múzeum is létesült. A termeiben kiállított tárgyak, képek, a rajon és város múltjáról vallanak. […] A pártvezette szocialista építőmunka megvalósításaival párhuzamosan megváltozott a város lakóinak élete, növekedett az öntudata is.”
Ez tekinthető tehát a hivatalos városképnek.
De a városnak nem csak kultúr- és filmszínházai voltak.
Volt 5 működő római katolikus temploma és egy református imaháza, volt egy-egy kongóan üres görög katolikusnak épült és ortodox temploma, és állt még a romosodó zsinagóga is.
A település pedig:
– óvónők, általános tagozati, középiskolai tanárok és szakiskolai oktatók;
– kezdő muzeológusok és kisegítőik;
– művelődési házi kultúrszervezők és könyvtárosok;
– amatőr színjátszók;
– ügyvédek és bírák;
– egy-egy sebész, belgyógyász, szülész-nőgyógyász, fül-orr-gégész, szemész, két-két gyermekgyógyász és fogorvos, valamint asszisztenseik;
– magánzó vagy szövetkezeti úri szabó, cipész, órás, fehérneműs, fodrász, autószerelő, pék, asztalos, üvegező, népi keramikus mesteremberek, borvízhordók, utcaseprők;
– pincérek, cigány- és művelődési házi zenészek;
– amatőr hokizó, röplabdázó, kuglizó, síugró sportolók;
– villamossági, fakitermelő- és mezőgazdasági-gépesítési, helyi ipari, gyantagyári munkások és tisztviselők;
– elhivatott és opportunista pártaktivisták;
– katonák, tűzoltók, rendőrök és állambiztonságiak;
– 12 személygépkocsi-tulajdonos;
– Zsögödfürdőre vonattal is járók;
– és néhány ingyenélő városa volt.
Fő közigazgatási egységük a Maros Magyar Autonóm Tartomány. Városuk pedig Csík rajonnak volt a székhelye. A Rajoni Pártbizottság és Néptanács a mai Városházban, a Városi Pártbizottság és Néptanács a Kossuth utcában, az 1980-ban lebontott épületben székelt.
A líceumban, az 1960–61-es tanévtől működtetett román tagozat kivételével, a város óvodái és iskolái magyar tannyelvűek voltak, amelyekbe a kapu fölötti 14 db., 70 × 50 cm-es képből összerakott pártvezető-portréfríz alatt kellett bemenni, amit alkalmanként a főbejárat előtt, hipermangános vízzel való gargarizálás követett.
A hivatalos akták végére pedig kötelező módon fel kellett írni: Harcolunk a Békéért!
*
Ebbe a közegbe, amely lélekszámban jóval kisebb, de társadalmi rangjából adódóan egy fokkal fennebbvaló volt, mint egyik-másik nagyközség, 1964-ben megérkezett Márton Árpád festőművész-rajztanár is, és elfoglalta tanári állását a Csíkszeredai Líceumban. Akkor csak két képzőművésze volt a városnak: Kovács Dénes meg Gaál András, mert Nagy Imre kolozsvári volt, Pálffy Árpád és Imets László pedig csak szárnyukat bontogatták.
Tanárként Márton Árpád kezdetben klasszikus rajzórákat tartott, aztán a ’70-es és ’80-as években – amikor mindenkiből technikai szakembert akart nevelni a rendszer –, azt is megérte, hogy a középiskolásoknak kizárólag műszaki rajzot oktasson.
Szerencsére az 1969–70-es tanévtől, Csíkszeredában is sikerült beindítani – bár csak általános iskolai szinten –, a forradalomig hol önállóan, hol más iskolákkal összemosottan működő művészeti oktatást, amelynek egyvégtében meghatározó személyisége volt. És 1974-től – a Zöld Lajossal és Gaál Andrással együtt, általa is alapított – Gyergyószárhegyi Barátság Alkotótáborral egy időben létrehozott, rövid életű Óvónőképzőben is tanított. Ennek beindítását megelőzően pedig – mint derült égből villámcsapás –, kizárólag önkéntes alapon összeverődött Márton Árpád-féle szabadiskolában majdnem harminc – festészetre, grafikára, szobrászatra, textilre, dizájnra, műépítészetire – készülő csíkszeredai, marosvásárhelyi, szászrégeni, nagyváradi és dévai, többnyire művészeti középiskolát végzett művészjelölt készült fel a főiskolára. Helyet, hallgatólagosan, a rajzteremben biztosított az 1-es sz. Líceum. 3-4 személy kivételével mindannyian bejutottunk. Aztán a ’80-as években „buborékországba” varázsolta néhány volt tanítványának óvodásait, a számukra sajátos módszerekkel „játszott” rajzórákon.
Legelső – Kováts István tollából származó –, az 1965-ös tartományi tárlaton való részvételét mérlegelő kritika így szól: „Márton Árpád […] erős realizmussal rajzolt Mámija mellett (mely jól sikerült, főiskolai tanulmányrajz benyomását kelti) – lazán-levegős Itatás című kompozíciójával még nem körvonalazta egyéni látásmódját, de Gyárudvara is túlhaladottnak tűnik, ha megállunk Anyaság című temperája előtt. Gondterhelt s mégis hatalmas, elszánt anya térdei között kislány áll: a kép a maga vázlatszerűségében megkapó. Fölöslegesen semmit sem részletez, a lényeget őszintén vázolja; a kiállítás egyik legjobb képe ez. […]” Ezt, a már akkor körvonalazódó Márton Árpád-i stílust nevezte Banner Zoltán mágikus realizmusnak.
Húsz kerek esztendeig, míg csak ki nem aknázta teljesen, kitartott emellett. Aztán – vegyszerérzékenysége miatt is kényszerű – technikaváltással, lemondva harsány komplementer kromatikájáról, líraibb fekvésben folytatta tudatos és karakteres életműve kiteljesítését.
Pszichés vajúdássorozatok alakították művészlénye tudatosságát. Egyik típusáról kebelbarátjának, Plugor Sándor grafikusnak – még 1967-ben –, levélben így nyilatkozott: „Úgy érzem, sokszor talán favágó lett volna belőlem, talán kocsis vagy éppen zsákhordó, de semmi esetre sem festő. De már e mesterség kórbacilusaitól megfertőzve beteg vagyok, most már valamilyen formában tenni kell, és ez a forma végtelen variációkban áll előttünk.”
A másik, nemcsak személyét érintő, hanem közösségi pszichés vajúdás volt…: a trianoni veszteségek nyomán nemzedékekbe ivódott tudathatározó hatás, amely a szülőföld, a népközelség, a népiesség iránti elkötelezettség görcsös primátusát az esztétikai értékek elé való helyezésben értelmezte. Nem volt könnyű ezt oly módon levetkőznie, hogy sajátos, senkiéhez sem hasonuló alkotásaiban közösségi tudatának lényegét megőrizve, szín- és formanyelvre váltsa a történelmi és a jelen lelki rezdüléseit. Azért nevezem tudatosnak, mert már autonóm művészetének kialakítása kezdetén szembesült ezzel a jelenséggel, s vállalta a vele való, néha kínos szembesülést. Erről egy 1972-ben lejegyzett vallomása tanúskodik: „A kihelyezés utáni első években újra fel kellett fedeznem szülőföldemet. Küszködnöm kellett a nagyistváni és nagyimrei szemlélet, világhatása ellen. […] S állítom, hogy az említett hatások leküzdése sokkal nagyobb munkát, hosszabb, nehezebb folyamatot igényelt volna, ha nem nyújt őszinte, önzetlen támogatást maga Nagy Imre.
Meg kellett szabadulnom a népiesség kísértésétől is. Kockázatos vállalkozás a szülőföld újra-felfedezése! A népiesség hatása különösen erős, veszélyes a Székelyföldön, ahol a csillogó anekdotikus, vagy éppenséggel komorra mázolt, de mindenképpen felületi jegyek régóta érvényes határátlépőt kaptak a giccs, az olcsó megoldások, a reális értékek eltorzított világából a művészetbe. Időnek kellett eltelnie addig, amíg felismertem, hogy a téma nem a székely emberélet- és érzelemvilága. Mindez már csak eszköz lehet a művész kezében, egy közösség szellemi kincseinek értékesítéséért. Kissé hangzatosnak tűnik majd, de a célt abban láttam, hogy e tájegység igen gazdag forma- és színvilágát az egyetemes értékek szintjén éltessük tovább.”
Ebben a felfogásban készültek az említett első húsz esztendejét meghatározó alkotásai. Ez tekinthető legerősebb művészkorszakának, akárcsak Nagy Imrének is az első húsz. 20 esztendő az az idő, ami elegendő testi és szellemi frissességet biztosít egy alkotó számára, hogy időszakot és szakmai környezetét lenyűgöző és sorsát meghatározó műveket hozhasson létre. Ezt követi a líraibb hangvételű, a megnyugvással is telített, folytatás és az összegző korszak.
*
Márton Árpád a hatvanas évek második felében indította önálló művészpályáját, amikor a város lakossága Nagy Imréhez is kezdett egyre inkább hozzá- és visszaszokni. Imre bácsi a hatvanas esztendőktől kezdődően már többet tartózkodott itthon, mint a háborút követő években. Csíkszeredai baráti köre is egyre bővült, de sem a kolozsváriak, sem a marosvásárhelyiek létszámát – akik maguk közé akarták telepíteni – nem érte el. A város Nagy Imréhez mint kiteljesedett – életművének legkvalitásosabb hányadát már 1939, azaz városivá válása előtt megalkotta –, Márton Árpádhoz pedig mint kiteljesedő művészhez szokott és igazodott.
Márton Árpád 1968-tól jelen volt ugyan mindegyik Hargita megyei tárlaton, de egyéni kiállítással 1964 után csak 1972-ben jelentkezett ismét. Anyagát szülőfalujában is és Kézdivásárhelyen is kiállította. Nagy Imrének pedig, aki Hargita megyei tárlatainkon nem, csak Kolozs megyeieken vett részt, 1973-ban avatták Zsögödben a képtárát. Mindkét alkalommal kitett magáért a közönség: a látogatók között egy tűt sem lehetett leejteni. Márton Árpád iránti tisztelete pedig oly mértékű volt, hogy annak megörökítése sajtóba kívánkozott.
Kézdivásárhelyi kiállítását Sylveszter Lajos újságíró – akkor a Kovászna megyei Szocialista Nevelési és Művelődési Bizottság vezető tisztségviselője – nyitotta meg. Régi ismerőseként szándékozott bemutatni a művészt a kézdivásárhelyi közönségnek, ám… „Nos, könnyű dolgom lesz tehát ezen a megnyitón […] – írta Utunk-beli cikkében. És mégsem volt az, mert a termet megszálló csíki vendégek, akik száz kilométert kocsikáztak egy Márton Árpád-tárlat kedvéért, jobban ismerik, mint én, a hivatali szószóló a kiállító művészt. Bizonyság erre puszta ittlétük. A korábbi töprengést elhessentve először az cikkant az eszembe: micsoda idők, immár nemcsak labdarúgó-mérkőzésre kerekedik fel egy kisváros, hanem száz kilométerre szervezett képkiállításra is autókaravánnal kíséri a kedvére való festőt. Aztán meg az, hogy festőművész vendégünknek akarva-akaratlan, tovább kell haladnia ezen a csapáson. Aki után ilyen tömeg tolong, az vissza vagy oldalra hiába igyekeznék; csak egy ösvény lehetséges, erre préselik a hátul jövők. Az előre, a csúcsok felé vezetőre.” Ilyent senki másért sem tett meg a csíkszeredai közönség!
*
Összegzésképpen megállapítható tehát, hogy Márton Árpád megfelelt a Vörösmarty-felszólításnak, amely nemcsak vér szerinti, hanem szakmai származás kötelezvénye is lehet: „Legyen minden magyar utód / Különb ember mint apja volt!”.
A rajzoktatást nem utasította el – százakat tanított –, életműve tudatosság-teljesebb és hasonlóan egyedi, hasonlóan magasztos és gazdagon változatos, akárcsak mentoráé – a Nagy Imréé –, aki 51 évet alkotott. Márton Árpád jelenleg ugyanennyit és még egy fél alkotó esztendőt tudhat maga mögött!
Ezek alapján úgy vélem, hogy Márton Árpád festőművész-rajztanár – ha szándéktalanul is –, de letette Csíkszereda művelődési-pedagógiai kerekasztalára egy saját képtárnak kijáró teremtő-emberérték előleg-garasát!

Fotó: Nagy Gyöngyvér
Fotó: Nagy Gyöngyvér
Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek