Valahol Európában

196

Még ínség uralta az országot, mármint a háború utáni maradék Magyarhont, amely érzéseink szerint egy igencsak kietlen hely lehetett, ahol a romokon feltámadt ugyan az eufória, hiszen üzembe kellett helyezni a civilizált élet minimumához szükséges infrastruktúrát. De jött a következő parancsuralom, amelyről most ne is beszéljünk. Egy ideig se víz, se villany nem volt, sem közlekedés, hiszen a cseppet sem barátságos erők, amelyek végigpusztították mindkét térfélről az országot, gondoskodtak arról, hogy a polgári lakosság puszta léte is a végveszély peremére sodródjék. Ebben a miliőben született meg a – címbe is átemelt – híres film, amely stílusos módon épp a pénztelenségnek köszönhette a világsikert. Talán, ha több boldogító tőkéjük van a kommunistáknak, s nem ruházzák rá „példátlan felelőtlenséggel” a szerzői jogokat Radványi Gézára, a rendezőre, aki maga teremtette elő a forgatás befejezéséhez szükséges fedezetet, akkor a világhírnév elmarad odabent a vörös barakkban. Az ínségről, a szegénységről, a bűnről és a sérült ártatlanságról, az elmaradó eufóriáról szóló játékfilm így minden idők egyik legjelentősebb alkotása, s a mai napig érvényes. Hadd ne beszéljünk a stáblistáról, hiszen az akkor még élő legendák és az ígéretek szép számban szerepelnek benne. Hadd ne beszéljünk arról sem, hogy színműként, musicalként ma is kivirágzik a színpadokon a téma… A fellélegzés, a remény után a tragikum szivárog át a feldolgozások szövetén… Remény azonban van. És lesz.
Hogy mire gondolnak vágyakozva ifjú véreink, amikor csak úgy könnyedén kimondják: „valahol Európában”. Jórészt a boldogulás jár a fejükben, hogy álommunkát találva, álomfizetésért, álomországban kívánnak élni. Olyan könnyedén, mintha csak a szomszédos városkába vágyakoznának tanulmányaik végeztén a munka mezejére lépni fapados fizetésért. Figyelem őket, ahogy könnyedén simogatják okostelenfonjaik képernyőjét. Figyelem őket, ahogy internetről rendelt egyen-cuccok lengenek rajtuk. Akárcsak az apuka hitelkártyájára vásárolt gyöngyházfényű mobil, amely a törlesztőrészlet elkezdésekor már avultnak számít. Ugyanazok a mozdulatok. Hasonló frizurák. Hasonló kozmetikumok illataurái áradnak a légbe köröttük. Ugyanazok a gesztusok itt is, meg ott is. Ha nézek egy-egy ismerős vagy számomra kevésbé ismert társaságot, mintha ugyanazokat a szenvtelen arcokat látnám, ugyanazokat a távolba meredő tekinteteket, amelyekben nem csillan meg az itthoni szépség, a hazai remény. Mintha minden jó valahol másutt lenne.
Ki emlékszik ma arra, ki figyel a Radványi-film egyik fontos üzenetére, hogy a „valahol” itt is lehet, meg ott is. Bárhol. A romok közt forgó fekete-fehér nyomor univerzális.
Olyannak tűnik az élet kapujában állóknak ma minden, mintha egy rózsaszínű operett szövegkönyve szerint bonyolódna, mintha távoli lenne a letaglózó realitás, s ha virtuális is ugyanakkor a való, akkor a gond, a fájdalom, a halál még ott sem állja a helyét, mintha nem lenne igaz, mindössze csaló érzékeink torzítanák figyelmeztetőn tragikusra a holnap esetleges és másfajta voltát.
Nem is tudom, hogy apukámnak most van-e tehene?! – csicsergi egy dívának lévendő. Pedig az öreg most is ott van a pajtában, hiszen elő kell csalogatni a sajtárba, meg a fejőgéppel a tejet a marhákból, mert ebben a „monokulturális” faluban más termék nincsen, a gyár hó végén legalább fizet. Nincs pénz ma egyébben. Az erdőket jórészt letarolták. A gyümölcsnek nincsen piaca. Legfeljebb pálinkát főzünk a javából, a hullást meg felzabálják majd a disznók, feltéve, hogy el nem pusztítja őket a pestis. Mert itt, ebben az Európában kór van. Mintha a fény egy másik helyen lakna, pedig itt is kivirrad minden áldott reggel. Élnek, halnak, boldogtalanok, de néha boldogok is az emberek itt, dacára annak, hogy helyben maradtak, ebben az Európában.

Simó Márton

 

 

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.