Vakvágány

179

Kezdődnek az idei Székely Szabadság Napjának az előkészületei: a Marosszéki Székely Tanács holnap nyilvános ülést tart az ezreket vonzó esemény megszervezésének témájában.
Magam is vallom, hogy az autonómia az a forgatókönyv, amely a székelység érdekérvényesítése szempontjából a legkedvezőbb. Hiszem, hogy évek múlva ki is vívjuk, mert arra tart a világunk – a magyarságellenes megmozdulásoktól egyre szétziláltabb Erdélyben, és a migránsválságtól sújtott Európában is –, hogy a napjainkat uraló önpusztító, mégis kényelmes közönyből előbb-utóbb kizökkenünk. Így vagy úgy, de meggyőződésem, hogy meglesz a székelyek autonómiája.
Azt viszont nem látom, hogy ennek mi köze van/lesz Marosvásárhelyhez. Marosszékiként talán szégyellnem kellene magam, amiért személyesen sosem – és lélekben is csak az elején – vettem részt a vásárhelyi megmozduláson. Mégsem érzek szégyent. Egyszerűen azért, mert sem szükségét, sem ésszerűségét nem érzem ennek.
Megemlékezni hőseinkről, mártírjainkról: felemelő érzés. Mint ilyen, messzemenően örülök annak, hogy a Marosvásárhelyen vértanúhalált halt elődeink emlékművénél koszorút helyezünk el. A szépséghibája ennek csak annyi, hogy zömében nem a vásárhelyiek róják le tiszteletüket, hanem a máshonnan érkezők. Magyarán: oda szervezünk székely tömegrendezvényt, ahol ez csak nagyon keveseknek hiányzik. Kérdezzék csak meg az utca emberét!…
Viszonylag friss csíkszeredaiként még mindig rá-rácso­dálkozom, amikor megtapasztalom, hogy a csíki embernek egyértelmű – vagy legalábbis ezt színleli –, hogy engem, kis-küküllőmentit székelynek tekint. Nemhogy máshol, olykor még a szülőfalumban is magyaráznom kell, hogy mi miért vagyunk székelyek. A megyehatár szinte teljesen kinyírta a marosszéki székely öntudatot, és akkor mit gondolnak, mi van a román többségű Marosvásárhelyen?
Ha a marosszéki székelység évente bevonulna a valamikori széki központba koszorúzni, azt mondanám: le a kalappal! Kifejezné, hogy a székely vidék ragaszkodik a központjához. Ami most történik – hogy többségében a Hargita és Kovászna megyei székelyek gyűlnek össze –, az viszont romantikus túlzás.
Nem szívesen hozakodtam elő korábban ezzel a véleményemmel, mert titkon azt reméltem, nincs igazam. Az évről évre csappanó létszám, a vásárhelyi „hűvösség” azonban egyértelmű üzenet: a valamikori Székelyvásárhely „jogutódja” ma nem az a helyszín, ahol helye van hasonlónak. Nehéz kimondani, leírni, de szembe kell néznünk a valósággal: Marosvásárhely ma már olyannyira nem székely, hogy a nap mint nap román kollégáikkal és szomszédjaikkal élő magyaroknak is kényelmetlen tömegrendezvény a szabadság napi felvonulás.
Jelenünkben a székelységnek nem azt kell bizonyítania, hogy Vásárhely székely! Nekünk azt kell felmutatnunk, hogy Kököstől Ákosfalváig olyan térség vagyunk, amely történelmi sorsközösségére építve kíván szembenézni a jövő kihívásaival, és tőkeerős nagyvárosok nélkül, de erős kistérségekkel és csodálatos szülőföldünk iránti rajongásunkkal igenis képesek vagyunk megállni a lábunkon.
Vásárhelyt nem tudjuk „bevenni”: Vásárhelyt meg kell győznünk, hogy érdemes mellénk állnia. Ne ringassuk magunkat illúziókba: a március 10-i alkalmak nem szolgálják ezt a célt. Erősítsük meg Marosszéket, a Kis-Küküllő- és a Nyárádmente legyen ismét identitásában határozott térség, és ha ezt elértük, akkor talán meghatjuk Marosvásárhelyt. Addig viszont csak vakvágány, ami a Székely vértanúk emlékművétől a prefektusi hivatal épületéig tart. Talán érdemes lenne ezt az energiát egy-egy „valós székelyföldi” vagy – miért ne? – bukaresti tömegrendezvényre fordítani…

Kovács Hont Imre

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.