Vajon ez már a vég?

28

Annak idején, amikor fiatal költő voltam, s botorul azt reméltem, hogy versek által igen sokat mehet előrébb a világ, akkor írtam egy alkalommal, hogy „felsértik szuverén héjadat az egymásba átviharzó évszakok”. A vers valahol megvan, békésen várja, hogy utókora legyen, s még én is itt, az új évezred eme lagúnájában igyekszem részt venni ebben-abban, kikötni olykor, képletesen tengerre szállni, máskor meg segíteni a mások lavírozását biztos vizekre. Világítótorony már semmiképp, manapság nem lehet, az igazi tornyok a döntnökök, a választottak és a vagyonok kezelői. Mi csak elszenvedők, olykor haszonélvezők és apró kár/kórokozók vagyunk a nyájban. Ebben a fogyasztói turmában, amely napról napra hozzáad ezt-azt a romláshoz.
A közelmúltban elhunyt világhírű Stephen Hawking (1942–2018), aki egyike volt a valaha élt legkiválóbb elméknek, eléggé sötét jövőt vizionált. Több alkalommal elmondta, leírta, vagy inkább diktálta, hiszen évtizedeken át kérlelhetetlenül romló egészségi állapota igencsak megnehezítette a külvilággal fenntartott kapcsolatát, hogy nekünk itt annyi. A környezetszennyezés, a túlnépesedés, az ökoszisztémák megbontása oda vezet, hogy hamarosan rákényszerülünk anyabolygónk elhagyására. Ez a hamarosan azt jelenti, hogy hat-hét évszázadon belül kell elhúznunk innen, ha nem akarunk savterhes ködben, egymás bűzös leheletét „újrahasznosítva” tengődni a földi pokolban, amelyet mi hoztunk létre. A környezetvédők is folyton az üvegházhatás erősödését jelzik, kétségbeesetten figyelmeztetnek, hogy egy-két évtizeden belül miféle éghajlati változások következnek be, s miként válik majd lakhatatlanná a földi paradicsom, s benne elviselhetetlenné az élet.
Nem tudom, hogy a regionális háborúk mekkora ökológiai lábnyommal bírnak, de annyi biztos, hogy a tankok nem szenteltvízzel működnek. Az ilyen-olyan elmés robbanószerkezetek oxigénfelhasználása és égésterméke sem elhanyagolható tényező. S mégis: alkalmazzák őket, elpufogtatják a muníciót, mintha a világbéke lázálom lenne. Vagy az egy olyan állapot, mint újkeresztény brosúrákon az a fajta együttlét, amelyben megfér az árnyék hűvösében az őzgida, az oroszlán és a megvilágosodott ember? Ezt sem tudom hirtelen megmondani, de erre biztos válasz másoktól sem érkezik. Filozófiák vannak, teológiák, társadalomelméletek, amelyek, mint halottra szórt csókok, úgy peregnek le a fapofánkról.
A kommunikáció lázában élünk, tesszük-vesszük a vélt híreket, a gittegyleti képeket és beszámolókat. Úgy élünk, mintha játszadoznánk. Talán a közösségi hálótól való fájdalmas elszakadás jelenthetné a tulajdonképpeni életet. Ha észlelnénk. De mi mindig visszavágyunk a tömegbe, ahol akolszellem és képzelt biztonság van. Valahol szerverek zümmögnek, s minden egyes fájlmegosztást, minden médiacselekedetet követően elvesznek egy-egy kis darabkát abból a jövőből, ami tulajdonképpen nincs is, hiszen nem a miénk, azoké, akiknek a nagy lelépést meg kell majd szervezniük. Hogy fognak majd minket átkozni a késői szépunokák! Mi csak fogyasztunk, csak kommunikálunk, a kapitalizmus vélt szabadságában élünk a lámpák bűvkörében, bár sejtjük, hogy pillanat csak. A jelen azonban tudatlan korlátoltságunk pillanatában olyan, hogy végtelenné tágultnak hisszük, s máris elégtünk a nagy szárnycsapkodásban. Fuit!
Az ország és benne az igencsak létező Székelyföld szén-dioxid-kibocsátása is nőtt pár százalékot az utóbbi években. Úgyhogy nem vagyunk különbek a jövő-fogyasztási lázban. Minden egyes háztartás egy kicsi kártékony összetevője a nagy romlásnak.
Az „egymásba átviharzó évszakok” idén nem sértettek, hanem letaglóztak. A nagykabátot rövid ujjú ingre váltottam egyből, holott zakóban kívántam járni néhány hétig.
Erősen reménykedem. Fagyosszentek közelednek. Talán visszazökken a megbolydult időjárás a normális rendbe. „Nagy esők jönnek, és elindulok…” Talán még nem ez a vég!

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.