Vajon ez már a vég?

323

Ismerőst láttam a minap az egyik kocsma teraszán. Tél van ugyan, de a dohányosok igencsak kedvelik ezeket a félig-meddig fedett-zárt helyiségeket, amelyek arra jók, hogy kijátsszák a törvényeket, meg arra, hogy fogyasztani tudjanak az emberek, és közben beszélgetni is. Mert mire való a bodega, ha nem erre?! Régi ismerős, amolyan sorstárs, ivócimbora, akivel elég sokat „harcoltunk” a nyolcvanas években a kisváros létezett nagyiparában, és szidtuk feszt a rendszert. De a világ közben megváltozott. Tudom a haverről, hogy az asszonya leginkább Németben dolgozik, a fiai is hol itt, hol ott, ő maga időnként Ausztriába jár. Szóval négyen négyfelé. Olyan jelenség ez, amilyet kies honunkban bárhol érzékelhetünk. Nézzünk csak meg egy utcát. Egy lépcsőházat. Kísértetiesen hasonló sorsok hevernek a jelenben. A családok általában ilyenkor találkoznak, karácsony s újév táján. Talán a számláikat is a távolból fizetik, mert a pénz tartja egyben a kisközösségeket, s annak hiánya veri szét. Pedig a pénz nem minden… Mondom ennek az embernek, hogy elmegyek a szomszédos közértbe venni ezt-azt, s aztán jövök. – Akár át is mehetünk a szomszédos italkimérésbe, amely kevésbé késdobáló jellegű – javaslom –, de közben még kezet fogok a másik ipsével, akivel érkezésem előtt igen élénken beszélgetett. Egy olcsó sör s valami fehér szesz előttük, talán vodka, abban az otromba rácsos pohárban. Gépkocsiról van szó. Nem egyről. Többről. Meg arról, hogy alkatrészenként kell eladni. Elmegyek az üzletbe, megvásárolom a listán szereplő élelmiszert, aztán annak reményében, hogy be tudunk ülni egy beszélgetés erejéig, visszamegyek a kis büdös kocsmához. Mondom, hogy menjünk át a másikba, de hajthatatlan. Épp egy féltengely kiárusításán ügyködik valamelyik donor-autójából, s fennhangon emlegeti az érte járó százötven eurót. Ennek az embernek folyton van négy-öt kibelezett, lemészárolt gépkocsi az udvarán, amelyek életük legjavát Svájcban, Ausztriában, s más reménnyel telt és módos országban futották, aztán idehurcolták őket a keleti vágóhídra… Intek, hogy bemegyek, s ha gondolja, jöhet majd utánam. Talán 4-5 perc telik el, s már ott méltatlankodik mellettem. – Nem jött össze – mondja mérgesen. Tisztában vagyok azzal, hogy a következő sört én fizetem, s a vodkát. Ugyanolyan rusnya, bordázott pohárba kérem a szánkóst. Nyolc ötven a kettő.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.