Versnapi versajándék

258

Ötvennégy éve annak, hogy a magyar költészet napjává nyilvánították József Attila születésnapját, április 11-ét. Azóta a tragikus sorsú költőre emlékezve a magyar líra remekeit, a klasszikus és a kortárs magyar költészetet népszerűsítik ezen a napon, újrafelfedezve a forma és a tartalom egységének esztétikáját. Összeállításunk ajándék az olvasónak.

Cseke Gábor
Csonkig hegyeztem…

csonkig hegyeztem minden ceruzámat
nap nap után mindig csak keveset faragva le belőle
csupa ceruzacsonk az életem
hányat eldobtam mégis itt vannak velem
tovább szolgálnak hűségesen
hányszor megcsaltam őket álnokul
tintákkal pasztás vegyszerekkel
kopogó írómasinákkal
éleseszű komputerekkel
csonkjaim hűsége tartós töretlen
várnak reám számkivetetten
dobozban fiók mélyén zsebemben
örök tanúim híveim
sok megkopott szerelmem
már csak ti maradtatok
kezem ügyében
s írunk mint régen
meg-megállva eltűnődve
csonkok végét csókolgatva
festett fáját simogatva
araszolva csak előre
megugorva kőről kőre
egyre feljebb a tetőre
utam végén ti árva csonkok
odaátra is velem osontok?
tudom nem telik jobbra másra
kell a sok pénz az elmúlásra

Tizenegy színész szavalt tizenegyedikén a Csíki Játékszín lépcsőjén Fotó: László F. Csaba

Fekete Vince
Vályús út

Valami elképesztő erejű könnyűség
jóérzés pillanatokon belül szétáramló
harmónia terjed szét lassan vajon miért
bennem a mélyben a medencében a falu
apró pislákoló esti fényei alattam mint
egy-egy karácsonyfadísz kihunynak-
kigyúlnak a domb ölében kezemben fejsze
támaszkodni az emelkedőn-ereszkedőn
s a kutyák ellen a hazatérő tehéncsordák
körül loholó terelőkutyák ellen s mint
a fokos síkos meleg vasa a kezemben
langyosan melegen de inkább forrón
valami sistergő bugyborékoló massza
kavarognak a szavak a hangok a képek
a gondolatok a nyers a hideg hangok
a türelmetlen mondatok jövök vissza
a kereszt mellől a falu fölé emelkedő
kereszt mellől fúj a szél a tetőn
a kereszt alján a Mária-út fehér-kék
jelzése vajon hova vezet kérdezem
nyugat avagy kelet felé feléd avagy
el tőled hova vezet merre a következő
jelzés látom-e érzem-e és a hangot
belülről hallom-e zaklatott vidék
zaklatott élethelyzet látom-e hallom-e
a medence a dombok a hegyek avagy
hegynek nevezett dombok között
látom-e hegyélek csúcsok fennsíkok
a peremeken vörösen alábukó nap
látom-e érzem-e eltévedtem visszafelé
eltévedtem a régi utat nem találom
pedig itt csatangoltam évtizedekkel
ezelőtt azt a vályús utat nem találom
itt csatangoltam a csemetéskert
fái között a dombokon völgyeken
hegyéleken sáros-poros vályús utakon
s most nem találom tücsköket
csalogattam ki a járatukból lopva
Mărășeștit szívtunk a mélyben a forrás
mellett egy hatalmas gyökér ernyős
rejtekében s most nem találom visznek
az apró fények a falu felé porzik a föveny
a lábam alatt felettem a csillagos ég
kora őszi hűvöse s most nem találom
a fejsze fokán lassan eltűnik az utolsó
napsugár is mint a telefon képernyőjéről
is a derengés amelyről még pár
falufotót alkonyatfotót keresztfotót
készítettem s küldtem imént még a
házakról a medencéről gyerekkoromról
ami nem az már kialudt a fény bennem
is eltűnt az az utolsó sugár a telefon
kijelzőjén is csak a falu távoli fényei
vibrálnak már s a csillagoké pislog
most a két-három vályús út fölött állva
merre menjek hol van a ház az udvar
a hangokat hallom a telefonomból
az iméntieket azok szólnak most
csak hozzám hogy vajon hol vannak
hol a te hangjaid is a nyersek hidegek
türelmetlenek s most azok is itt menetelnek
a fejemben miközben a porban az úton
a csillagok pislákoló fényeivel
fölöttem masíroznak az így mondtad
töltelékszavak töltelékszövegek
menetelnek masíroznak de most már
mintha nincs nem is volna relevanciája
az egésznek ebben a könnyűségben
jóérzésben felszabadultságban rettenetes
harmóniában ami ki- és átáradt majd
végigáramlott rajtam mint akkor
azon az egykori délutánon pont abban az
órában valami megmagyarázhatatlan
könnyűség jóérzés harmónia
mennyei égi harmónia bizsergető
remegtető erő amikor apám akkor
utólag kiszámoltam kábultan és
tompán és sziszegve beteszi a
fejét az épp induló vonat kerekei alá
hazafelé tartva akkor is éppen
erdőről mezőről valahonnan
az a megmagyarázhatatlan könnyebbség
rettenetes harmónia jóérzés áramlott
szét rajtam bennem körülöttem
aminek nincs is már relevanciája
nincs is már azt hiszem.

én gyűlölöm, hogy én vagyok,
most életem egy hídra néz,
akit a múltja elhagyott,
jövőjét látni nem nehéz.

a hídon innen én vagyok,
a hídon túl a változás:
látszik, hogy lelkemben a víz
s a kísértés most árkot ás…

 

Farkas Wellmann Endre
Negyvenedik

mert gyűlölöm, hogy én vagyok,
s hogy víz folyik a híd alatt:
az állandó s a változó
most eltaszít vagy elragad.

Évek, folyók és évszakok.
Netán a folyó, az vagyok?
S a hídon állva Mirabeau
azt kérdi tőlem, mi a lét

s mi a halál és mire jó

 

Füzesi Magda
Alulnézetből

Halott fenyők a kősziklákon.
Fejüket a felhőkbe fúrják,
Lélek hintázik minden ágon.

Míg a nyár a hegyen túl késik,
Tenyérnyi menyasszony-virágok
A bodzás rétet kicsipkézik.

Erdélyi fák a magyar tájon.
Néha egy forrás felfakad,
Hogy sorsunkban a sors ne fájjon.

Exegi monumentum

Nyugtalankodik a nyomtató,
Újabb gondolatokra vágyik,
Amiket bevasaljon
Örök életű szöveggé:
Versnek.
Amit a kritikusok így is, úgy is
Kikezdnek, kibeleznek.
Nem lehet belőle igazságért harcoló golyóbis.
Vigye az ördög az egészet,
Ha már elvitte úgyis!

Lőrincz József

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ferencz Imre
Költők mindig

1.

Költők lelkétől
gyúl ki a hajnal.
Petőfi óta lángol a Pilvax.
Ady Endre gyújtotta fel
a grófi szérűt.
Ég a padlás is,
ahol József Attila
anyja dagadt
ruhákat teregetett…

Régi költők sírhantjain
fellobognak a lidérc-lángok.
Oda járnak tüzet kérni
ifjú poéták, garabonciások…

Hanem a költők minden korban
csonkig égnek, mint Márainál
a gyertyák!
Előttük nincs víz.
És ezt a tűzoltók tudják…

2.

Mindig akad valaki, aki visszaadja
a verset a költészetnek, –
mindig akad valaki, aki
visszaadja a költészetet a versnek.
Mindegy, hogy a lelátón hol ülsz:
mindenünnen látod
a pályát, hát a magad hangján üvölts,
amikor berúgták a gólt !

A magad bőréből
készíts csuklyát,
amikor beköszönt
az esős évszak…

A Föld mindenki számára kerek,
senki sem tudja lelógatni
a lábát, hiába vágsz neki, úgyis
indulásod helyére visszatérsz.

Te csak dalolj Ladányi, ne törődj
azzal, hogy percenként ezer
könyv lát napvilágot, hogy
millió költő rója a sorokat !

Évente irodalmi
Nobel-díjat is osztanak,
de rendszerint annak adják,
akiről nem is hallottál…

Te csak játszodj, pengesd
a húrokat, vigyázz, ne tévedj el,
légy szabad, szuverén, független,
szállj, de a szállást ne hagyd el!

2018. március

 

Klemm József
Tizenhetedik stáció

Gyermekként könnyű volt
hinni. Az élő és holt
ősök keresztje ott függött
a falakon s nyakamban.
Nagyanyám halkan
mormolt imáinak
értelmét keresve olykor
órákig ültem a kertben,
a mennyet lesve,
hol a kegyes Atya trónol,
felhőfehér, ápolt kezével
az angyalok és szentek
vegyes kórusának vezényel,
ha jó vagyok, megjutalmaz
dióval, mézzel, aprópénzzel,
és nagylelkűen, két kézzel
szórja áldását rám
és a családra.
Csak évekkel később, mikor árva
maradtam, pattant
el valami az éggel
kötött szent szövetségben,
s bár az okot még nem értem,
sejtem, én lehettem
a ludas, talán mert
hibából hibába estem,
s gyarló testem
hiába sanyargattam,
mind több lett a vétkem
(én vétkem, én igen nagy vétkem).
Ha most, magányomtól hajtva
néha az égre nézek, újra,
riadtan figyelem, fújja-é
már az angyal számomra a harsonát,
nem kérek többé pénzt,
szerelmet, pazar ruhát,
csak próbálom
felidézni a régi imát,
bízva, hogy nem
későn s talán nem nagyon rosszkor
kiáltom az emlékeimből
összekapart pár sorát:
Mi Atyánk, szabadíts meg a
Gonosztól.

Bajna György
Valaha

Valaha én is játszhatnék voltam,
Kacsával, lúddal masíroztam,
Gágogtam, mikor intett a gácsér,
Tudtam, hogy a gyermek
Mindenre ráér.
Ráértem vinni az illatos füvet.
A virágcsokor anyámnak üzent,
Nagyanyót vígan mászattam fára,
Ameddig egyszer el nem tört a lába.
(Pedig már szinte elért.)
Kaptam is volna akkor sokat,
Nemcsak mulandó hamis átkokat,
S nemcsak arról, hogy merre az ördög,
Aki majd elvisz, ha onnan le nem jövök…

 

Moha a fejfákon

Felperes, alperes, tévelygő, hitszegő,
Zöldséges, szekeres, fejfáján moha nő.
Moha nő fejfákon, zöldell, mint pipitér.
Dehogy is sárgul, ha rászáll a fagyos tél.
Tudja, mit tudni kell, emiatt nem beszél.
Hallgató csendjében melegszik meg a szél.
Béke van alatta, béke van fölötte,
Azon se tűnődik, hogy másképp mi lenne?
Úgy érzi, neki jár, s nem annak az idő,
Akinek fejfáján több mint egy silbak ő.
Nem csupán szerény őr: okosnak üzenő!
Buta rá úgyse ránt. És akkor? Üsse kő!

 

Lövétei Lázár László
Székely lila

– Tehénsirató –

Haza-vers helyett

Valamelyik hosszú farsang
lakodalmas péntekén
„ellette” az udvarunkba
kilenc félrészeg legény:

festékszóró szisszent, és a
magyar tarka „Milka” lett,
miközben bő áldomással
nyugtázták az üzletet.

(Eladó volt rég a Bimbó:
folyton elbogározott,
büntetésből nem is látott
semmiféle abrakot…)

„Hülye kölykek”, mondta anyám,
aztán sírva elszaladt,
s másnap se lett jobb a kedve
a nagy mulatság alatt…

Nincs tanulság. Mondtam már, hogy
ittak volt a székelyek.
S különben is: az én népem.
Ilyenek? Hát ilyenek!

(Néhány éve verset írtam
a hazámról, s „Milka” lett,
úgyhogy inkább elsiratom
– rigmusban – a Tehenet…)

Kristó Tibor
Születésnapi apokrif

József Attila után

újabb év teltén érzem én
mit sem ér már e költemény
hagyom lazán

piszkafa mellyel meglelem
a modern szeméttelepen
régi magam

még szorít fejemben az ék
egy messze tűnő nemzedék
csonkja-bonkja

álmomban tiszteleg olykor
hadnagya előtt a bozgor
iszony-viszony

lelkemben éget ez a vény:
„javíthatatlan jövevény”
ez már erény

sebeimet elkaparom
saját magam meglophatom
ha akarom

nevem után gyűl számadat
még mindig megalázhatnak
akár-mikor

többet adtam mint mit kaptam
ha nem kellett is hallgattam
én a mankurt

maradok az aki vagyok
kikerülhetnek angyalok
lépten-nyomon

végre teljes az apokrif
benne verdes egy apró griff
vészjóslóan

A cikk a Hargita Népe április 13-i számában jelent meg.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.