Útravaló

429

Ballagások idejét éljük. Ha személyesen érintettek vagyunk, s ha nem, akkor is megérintenek a kísérőjelenségek. Visszaemlékszünk a magunk ifjúságára, amikor ott álltunk középiskolás korunk végnapjaiban az Élet kapujában. Akkor éppen mi voltunk a legnagyobbak. Legalábbis azt hittük. A mi ballagási ünnepségünkön is beszédek hangzottak el, s a nagy készülődésben mi is mondtuk pár búcsúzószót. Úgy éreztük a kitágult időben, mintha örök érvényű, örökkön tartó lenne a pillanat. Nem győztünk eltelni, betelni fontosságunk nagyszerűségétől. Akárcsak a mai maturandusok, a hamarosan maturálók, akik úgyszintén kilépnek, átlépnek most ama bizonyos kapun.
Elhangzottak majdnem ugyanazok a szülőföld- és iskola-versek most is, Ady Endre, Reményik Sándor, Farkas Árpád vagy éppen Magyari Lajos költeményei, amelyeket mindannyian jól ismerünk a maguk egyszerű őszintesége és magától értetődő ünnepi fűtöttségével együtt. Aztán megtörténtek a gratulációk, megtörtént a virágcsokrok és apróbb-nagyobb ajándékok átadása a feldíszített, majd hamarosan elárvuló osztálytermekben, s ki-ki félrevonult családi körben ünnepelni az idei május ifjaival.
Ilyenkor némi feszültség, némi szorongás is lappang a lelkekben, mert minden ilyen búcsúzás újabb kérdéseket vet fel mindnyájunkban, hogy vajon hová, vajon merre veti a sors ezeket a gyermekeket? Hiszen a rendszerváltás után eltelt években, évtizedekben immár nem az ország legkülönbözőbb sarkaiba, hanem a nagyvilágba szórja szét a fiatalokat a sors. Amint nézem saját nemzedékemet meg az utánam következőket, azt tapasztalom, hogy a legképtelenebb helyekre jut belőlünk: Új-Zélandtól Alaszkáig, Fokvárostól Stockholmig. Mi nem voltunk még igazán migráns generáció, de minap Szekszárd közelében tartottunk osztálytalálkozót, mert oda sokan könnyebben eljöttek, mint a Budvár alatti városba. Van azonban olyan ismerősöm is, aki egymaga maradt idehaza az egykor harminchat fős osztályból. Szóval: porlik, mint a szikla – igaza volt s van a költőnek, százfelé fújja a szél székely véreinket.
Kellemes meglepetés volt, hogy túl a szó- és egyéb virágokon, sok tájainkon élő végzős kis könyvecskét kapott útravaló gyanánt a Nemzetstratégiai Kutatóintézettől (NSKI). A Menjek vagy maradjak?! című munka a Kós Károly nevével fémjelzett szülőföldkutató és honismereti táborok (2016, 2017) tapasztalatait, kutatási eredményeit összegzi. A szépen illusztrált, igényes kivitelű könyvben ilyen fejezetekbe gyűjtötte, szerkesztette egybe az NSKI elnöke, Szász Jenő a vezérgondolatokat: „A szülőföld pótolhatatlan varázsa”, „Sehol sincs kolbászból a kerítés!”, „Itthon félelem nélkül élhetsz!”, „Nem mindenhol illesz a képbe”, „Nem is tudjátok, mennyire fáj szüleiteknek!”, „A gyermekeid bevándorlókként születnek”. Csak néhány vezérgondolat, amelyek mindenkiben megfogalmazódhatnak. Talán el-eltöprengünk rajtuk, de máris erősebbek a látott minták, az anyagiak, azok a példák, amelyeket felmutat körünkben is a fogyasztói társadalom: a nagyobb ház, az új gépkocsi, az egzotikus utazások formájában. Látunk olyan családokat, amelynek tagjai hosszú hónapokon, talán éveken át más-más országokban dolgozva tengődnek, és sírva vigadnak, ha nagy ritkán egymás közelébe sodorja őket a véletlen. „Itthon könnyebben vállalkozhatsz” – olvasunk egy fejezetcímet a könyvecske vége felé, meg ott van egy megszemélyesíthető SWOT-elemzés is a hátsó oldalakon, hogy ki-ki saját paramétereit behelyettesítve megnézhesse, hogy mennie vagy maradnia érdemesebb-e. Maradni jobb – nyilván, bár tanulmányok végett sok távoli várost, más országokat céloznak meg a családi kupaktanácsok. Csak előbb sikerüljön az érettségi! „S aki elment, visszajöhet…”

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.