Útkeresés

205

A szenátus is elutasította a Székelyföld területi autonómiájáról szóló tervezetet. Meglepődtek ezen? Persze hogy nem, és nem is véletlenül. Mert ahogyan az előterjesztő Kulcsár-Terza József fogalmaz, 28 éven át nem képviselték ezt az ügyet úgy, ahogy kellett volna. De fájdalmasan-realisztikusan mégis örülhetünk: legalább végre volt, amit elutasítsanak a románok. Persze nem először – mert voltak még próbálkozások –, és szinte biztos, hogy nem is utoljára. Mert remélem, lesznek is még próbálkozások.
Most viszont az elemzés ideje következik. Megcibáltuk az oroszlán bajuszát, láttuk, hogyan reagál erre, a tanulságokat pedig le kell szűrnie nemcsak a politikumnak, hanem a székelyföldi polgároknak és a többi erdélyi magyarnak is. Hogy amikor ez a csalódással teli ünnep, a centenárium eltelik, akkor ismét bajuszt cibáljunk, és még több eredményt érjünk el.
Az erdélyi magyar pártok autonómiaharcáról szóló megállapodása mérföldkőnek számított e téren. Sokak meglátása szerint az azelőtti küzdelmek mást jelentettek, az azóta történő viszont tágabb és mélyebb kontextusban értelmezhető, sokkal nagyobb erő áll mögötte. Ebben nem is kételkedem.
Amiben kételkedem, az Marosvásárhely. És az a reálpolitikai kényszerhelyzet, amely miatt etnikai alapú autonómiában egyelőre nem gondolkodhatunk. Ezért marad nekünk a területi, amely viszont első ránézésre hosszabb távon is meghaladja az erőnket és a képességeinket, második ránézésre pedig 2018 olvasatában – valljuk be – elrugaszkodott.
Történelmi Magyarország, történelmi Erdély, történelmi Székelyföld. Ezek mind távlatok, ebből kifolyólag pedig nagyon lazák a megnevezések. Az évszázadok során történt határváltozásokkor közben-közben alakultak mindezek, sem a történelmi Magyarország, sem a történelmi Erdély, sem pedig a történelmi Székelyföld nem jelentette ugyanazt a területet századokon át. Az a történelmi Székelyföld sem, amelybe most kapaszkodunk. Vegyünk csak szemügyre 2000 után kiadott Székelyföld-térképeket, és két egyformát nehezen fogunk találni. Erről persze olykor-olykor a túlzott lokálpatriotizmus, vagy éppen a bestseller-felfogás is tehet.
Miért kell ragaszkodnunk ahhoz a Székelyföldhöz, amelyet századokkal korábbról ismerünk? El kell fogadnunk, hogy az a Székelyföld jelentős mértékben megváltozott, mindenekelőtt Marosvásárhely. Örvendetes, hogy évente van egy-egy tömegeket megmozgató felvonulás Maros megye székhelyén, de egyelőre ennek csak annyi a hozadéka, hogy emlékezteti a tősgyökeres vásárhelyieket, hogy ide tartoznak. Nem várható el tőlük, hogy egyik évről a másikra visszaszokjanak a gondolathoz, hogy ők székelyek. Főként azért aggasztó ez számomra, marosszéki számára, mert tudom, hogy Vásárhelyen csak azt követően erősödhet meg a székely identitás, miután a Kis-Küküllő- és a Nyárádmentén már megszilárdult. És ettől is nagyon messze állunk.
Az optimális forgatókönyv talán az lenne, ha addig húznánk-nyúznánk ezt az egészet, amíg valahogy Marosvásárhelyt „visszahódítjuk”. De amíg Bukaresttel kell egyezkedni, addig ez szerintem reménytelen. Egy önálló Erdély talán megoldást nyújtana, de arra sem mernék nagy tételben fogadni.
Vásárhely nélkül etnikai alapúak vagyunk, amit startból elutasítanak. De a területit is – eléggé reflexszerűen. Emiatt talán mégis reálisabb lehetne az etnikai alapúért harcolni Vásárhely nélkül, és majd később édesgetni magunkhoz, megerősödött autonómiánkhoz Marosvásárhelyt.
Mert Marosvásárhelyre igenis szükség van, de a lépések sorrendjével időt takaríthatunk meg: hamarabb jöhet az autonómia is, és hamarabb jöhet Vásárhely is.
Nagytatám mindig megkérdezte tőlem: megérjük-e az autonómiát. Nem, tata, együtt nem értük meg. De én megérem, csak azt nem tudom, hogy Bukarest vagy – mondjuk – Kolozsvár adja meg. És még meg kell ismernünk a határainkat is.

Kovács hont Imre

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.