Út a lélek felé

Bőröndnapló 41.

166

Az év végi hosszú szabadságom nagy hozadéka, hogy újra annyit olvastam (na, jó: szinte annyit!), amennyit szerettem volna. Mert igaz, hogy az idő nem, ám a szemem megálljt parancsolt és szünetet tartatott vele. De nem panaszkodom, bár az olvasásból sosem elég. Ezt most csak azért hoztam elő, mert közben felfedeztem Murakami Harukit, akit elsőre hiába ízlelgettem, és ezt szerettem volna megosztani az olvasókkal is. Eleve volt bennem ellenállás, mert az irodalomban nem kedvelem sem a mágikus realizmust, sem a szürrealizmust, ám a Kafka a tengerparton lenyűgözött. Talán mert eléggé követhetők benne a fantasztikus elemek jelentései, és kissé az volt az érzésem – mint különben néha Dosztojevszkij hőseinél is –, hogy amit tesznek, illetve ami történik velük, az tulajdonképpen az, ami a szereplők lelkében, vágyaiban, álmaiban, tudatalattijában létezik, aztán a szerző mindezt történetté, cselekménnyé varázsolja. És mikor így láttam – megragadott. Hogy mi a hivatalos értelmezés erről, ha egyáltalán létezik, az most nem érdekes.


Hosszú szabadságom alatt végiggondoltam azt is, hogyan tovább, Bőröndnapló? Meglepetéssel és örömmel fedeztem fel, hogy amikor az utam a saját lelkem, az életem egyszerű, mindennapi történései felé vitt, jócskán megnőtt az érdeklődés az írásaim iránt, bár addig sem panaszkodhattam, az értékelések meg messze túlszárnyalták mindazt, amit eddig elismerésben az olvasóimtól kaptam. Ez nemcsak jólesett, hanem igen sok tanulsággal is járt. Ezek szerint érdemes megosztani mindazt, amit átélek a mindennapokban, és amelyekre eddig kissé lenézően gondoltam. Talán mert én túlságosan is sokat élem nemcsak a magam, hanem mások mindennapjait is.
Ezek alapján vettem a bátorságot, hogy saját lelkem bugyraival folytassam, mi több, valószínűnek tartom, hogy hosszú távon is ez lesz az elsőrendű megközelítési szempontom, akármiről írok majd ebben a sorozatban.
A szemem bajával kapcsolatban még két megválaszolatlan kérdés maradt. A nagy, a lényeges felvetés az, hogy vajon mit nem akartam, esetleg továbbra sem akarok látni?
Nem olyan könnyű ezeket számba venni. Talán tiltakozik a lelkem? Vagy annyira megszoktam, hogy szembenézek, hogy nem is tudom, mivel nem kellene? Vagy inkább arról van szó, hogy annyira tudatosan – és bizony hosszú ideje – alkalmazom a kétségbevonhatatlan igazságot, hogy amin nem tudok változtatni, azt el kell fogadni, azzal muszáj együtt élni, azaz látni, hogy ha nem is tudom becsapni magam, de már nehezen különítem el az érzéseket, amiket kiváltanak belőlem? Nem. Nem erről van szó. Pontosan tudom, mi minden zavar a világban. És egyre kevésbé tudom tolerálni őket.
Nem könnyű ezekről a nyilvánosságnak írni. Mert talán ezek a lélek legféltettebb mélységei, hisz mi lehet fájóbb, nehezebben elviselhető, mint elviselni azt, amit nem szeretünk, amitől szeretnénk elfordítani a szemünk? Mégis megpróbálom felsorolni őket.
Nem szeretem látni, amerre megy a világ. Az etikai káosz, a divatmánia, a senkik uralma és sztársága, az állandó emberhülyítés mint a korszak főfoglalkozása és ezzel a nép manipulálása. Hogy mind egyformák vagyunk, és mégis milyen sokszínű a világ, és milyen jó, hogy nem vagyunk egyformák, hogy mindenki más. Nem könnyű ezeket lenyelni, összeegyeztetni egy gondolkodó embernek, miközben ujjong a tömeg, amely csak azt hallja meg belőle, ami neki épp megfelel. Pedig mindegyik megállapítás sántít, túloz, ferdít. Nem lenne egyszerűbb és elfogadhatóbb azt mondani, hogy mindannyian valamilyen módon értékesek vagyunk, meg mind fontosak vagyunk valakinek? Ami igaz is, szép is.
Nem szeretném látni azt a népbutítást, ami a világban a szabadság, egyenlőség, testvériség nevében folyik. Mert nem elég, hogy kevéssé informált a nép, az istenadta nép, vagy civil társadalom, vagy akármi, aszerint, hogy épp ki, milyen ideológiai alapon emlegeti egy ország lakosságát, ráadásul az a kevés is, ami eljut hozzá, gyakran téves információ vagy csúsztatás, akár a pártok „ideológiájáról”, akár kultúráról, abból is a legismertebb vagy annak hitt oldalairól van szó. Pedig szép a szabadság, meg az egyenlőség és a testvériség. Ha igaz.
És már itt is van az állandó, a legrégibb, amitől elfordítanám a szemem, a fejem, a lelkem, ha nem ütköznék állandóan belé: ez az emberi butaság. A butaság szellemi restség, a zárt, szemellenzős, műveletlen, ésszerűtlen, érzelem-, ösztön- és szenvedélyvezérelt gondolkodás, amely ráadásul azt hiszi magáról, hogy mindent tud. A butaság az, amely nem tud különbséget tenni a tudás és nem tudás, felkészültség és felkészületlenség, tapasztalat és tapasztalatlanság, okos és buta között, nem ismeri a gondolkodás és a logika szabályait, meg a határait! Jó tisztázni a fogalmat, hogy tudjuk, miről beszélek. A butaságnak ráadásul eljött a kora azzal, hogy mindezeket a hiányosságokat divattá, jóvá, elfogadhatóvá emelték, és így mindenki véleményt nyilváníthat, mert nincs mérce, amely megálljt és önelemzést parancsolna. A butaság iszonyú, mert butít. Ösztönösen, zsigerből.
Elfordítanám szemem szülővárosomon és erdélyi fővárosom aláhullásától, a választott városomat megülő szürkeségtől és ködtől.
Szeretném nem látni az emberi rosszindulatot, a galádságot, a sikeres manipulátorokat, az érdemtelenül haladókat, az ármánykodást, a pletykálkodást, a fölösleges és álságos, magamutogató szenvedést.
Elfordítanám szemem édesanyám és húgom állandó konfliktusáról, amelyet képtelen vagyok megoldani. Meg a pluszkilóimról.
Szeretném nem észrevenni, hogy az évtizedek folyamán fölgyűlt, figyelembe nem vett megérzéseim mind beteljesedtek. Erről pedig elég nehéz eldönteni, hogy örüljek annak, milyen remekül működnek az ösztöneim? Vagy inkább verjem a fejem a falba, amiért nem hallgattam rájuk és másképp cselekedtem? És ami a legfontosabb: miért nem hallgattam rájuk? Persze, eldöntöttem, a válaszom pedig tanulságos. Örülök, hogy ilyen jó a szimatom, de nem véletlenül hagytam figyelmen kívül: akkor a racionális cselekvés fontosabb volt, ráadásul rendszerint az volt az emberségesebb út is, hosszú távon pedig sok szempontból ez így kifizetődő, a szó legjobb értelmében. Mégis, ezután sokkal inkább hallgatni fogok rá.
A másik fontos kérdésre, hogy mitől mentett meg ez a betegség, a válasz számomra egyelőre titok. Talán majd lesznek történések, amelyek választ adnak rá. Mert némelyek szerint nincs olyan titok, ami ki ne derülne.
Szerintem van.
Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.