Üst a szolgafán

Csizma a konyhaasztalon 41.

45

Az üst ősidők óta az embernek nemcsak főzőedénye, hanem a közösségi összejöveteleknek régi jelképe is, kezdve attól, hogy a valamikori áldozati szertartások tárgyi eszközei közé tartozott. Végső soron ez a rituálé is az együtt evést szolgálta, jókora üstben főzték meg az isteneknek feláldozott állatok húsát, amit aztán elosztottak a résztvevők között. Az üst ma is őriz valamicskét ebből az eredeti szerepéből nemcsak eszköz voltában, hanem jelképértékében is, ha az étel közös elkészítésére és elfogyasztására gondolunk, szabadtéri vendégségekben vagy táborozások alkalmával. Az üst nem az éttermek főzőedénye, bár ott is megjelenhet, nem a konyhában, hanem az asztali tálalásban, de hát ez inkább csak giccses dekoráció, valódi haszna nemigen van azon kívül, hogy a levesestálat és tányért helyettesíti, és olykor egészen kor- és helytévesztő a porcelánok és üvegpoharak társaságában. A valódi üst mérete általában úgy ötliterestől 25-30 literesig változhat, kezdetben cserépből, később öntött vasból vagy rézből készült. Az üstöt a tűz fölé a szolgafára akasztják, ez a fa lehet vasból is: vas szolgafa. Mindig meglepnek az ilyen fából vaskarika-szerű nyelvi megoldások! Mint ahogyan az is, ahogyan őseink készítették, használták és tisztelték is a tárgyaikat. A modern fogyasztói társadalomban ez egyáltalán nem jellemző, persze jó az, hogy az újabb és még újabb technikák újabb és még újabb edényeket gyártanak, a baj nem is ott kezdődik, hogy megvesszük ezeket, hanem ott, hogy szinte gondolkodás nélkül eldobjuk a régit, lecseréljük a még használhatót egy jobbnak ígért zománcért, egy divatosabb formáért. A szemét pedig nőttön-nő körülöttünk. Fogalmam sincs, hogy egy vasüst hány nemzedéket szolgálhat ki, csak azt látom, és mondhatom ironikusan, hogy korunk – minden szupererős tisztítószer ellenére is – sokszor csak úgy fényes, mint az üst oldala, azaz kormos, olyan vastagon áll a korom rajta, hogy már lehetetlen vállalkozásnak tűnik tisztára sikálni. Bizonyára ezért kell az ilyen üstöt eldobni, és újat, fényeset vásárolni, esetleg a szabad tűzhely mellé tervezni olyan mosogatógépet, amibe ilyen méretesen is befér. Az üst európai mitológiájában Írország foglalja el a legelőkelőbb helyet. Mivel az üst főzőedény, hát papnők veszik körül – fogalmazhatnánk viccesen. A papnők azonban ott és akkor nem háziasszonyok voltak, nagy tiszteletnek örvendtek, mert könnyű álomba ringatták a haldoklókat, foglalkoztak vigasztaló varázslattal és mindenféle bűbájjal, jóslással stb. Szent ligetük központi helyén egy üst, ritkábban hatalmas tál vagy természetes tó helyezkedett el. A papnők által kínált túlvilág olyan hely volt, ahol ismeretlen a betegség és az öregség, békében és bőségben „élnek” az emberek. Elbűvölő muzsika szól és kifogyhatatlan az édes bort adó forrás. Azt hiszem, ez csak az úgynevezett jó embereknek lehetett vágyott hely, hiszen a gonoszak nem akarnak unalmas békét – ám bőséget és egészséget, de csakis a maguk számára annál inkább –, és elképzelhető, hogy az édes bor sem vonz mindenkit. Na, de itt van az újjászületés üstje is, amiben az élet vize gyöngyözik, ki ne akarná ezt megszerezni! A legendás Arthur király is kereste… Szerencsére ma az üstről legtöbbünknek csak jóízű baráti lakomázások jutnak eszünkbe, a bográcsgulyás meg a szilvalekvár, vagy talán a pálinkafőzés. Kővári Lászlótól megtudhatjuk (Erdélyország statistikája. 1847), hogy a 19. században Erdélyben az üstgyártásban a leghíresebbek a beszterceiek és a brassóiak voltak. Megemlékezik arról is, hogy „szeszgyár és pálinkafőző dolgában még jobban állunk, mint kellene; főleg a bortalan Székelyföldön minden háznál üst van, úgyhogy a székely leánynak parafernumai [vagy perefernum a. m. hozomány] közé tartozik a pálinkafőző üst is”.

Kozma Mária

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.