Üres zsebbel a karneválok városában

Glóbusszal a vállamon 21.

304

Az előző részben egy 1975-ös utamat osztottam meg az olvasóval, amikor az akkori IBUSZ lelkiismeretlen adminisztrátorának hibájából az olasz vasúton a gatyánkat is ráfizettük a pótjegyre. Nos, az éjszakai atrocitások után reggel érkeztünk meg a Santa Luciára, Velence fejpályaudvarára. Az 1861-ben, a lagúnák világában, igazi műszaki leleménnyel felépített állomást 1952-ben átépítették, s ízléstelenségével igencsak kilóg az ősi város egységes arculatából. De erre az anomáliára akkor nem figyeltünk oda, álmosan hagytuk el a szocreál épületet, s további sorsunkon morfondíroztunk.
Ekkor rukkoltam elő az aduval, elővettem egy eldugott százfrankost, ami akkor talán ötszáz forintot ért, s ha nem is számított nagy pénznek, két napra elégnek mutatkozott az egykori Velencei Köztársaság felfedezésére. Természetesen, beosztással.
A hordárok rávetették magukat két bőröndünkre, de a „no money” varázsszóra rögvest máshol vélték boldogulásukat. Az ébredő Velencében elkezdtük keresni jól megérdemelt szállásunkat. A pályaudvar közelében mindig olcsóbbak a hotelek, de minőségük is igen változó, a lerobbant kiadó szobáktól a kétes garniszállókig terjedt. Végül megállapodtunk egy viszonylag tiszta intézményben, számlához sem ragaszkodtunk, így az olasz filmekből ismert, kövér, nagydumás háziasszonyunk még némi árengedményt is adott (reggelit viszont nem).

A Dózse-palotafotó: csermák zoltán

Édesanyám már ismerte a várost, így szakavatott idegenvezetőként kalauzolt végig a csatornák partján. Vaporettóról, kishajóról a már említett anyagi nehézségek miatt nem is álmodhattunk, a séta a nagy melegben is jólesett. Elérkezett viszont az étkezés ideje, francia barátaink egy csemegét, egy nagy adag szárított banánt csomagoltak be nekünk, a végén már rá sem tudtunk nézni. Később egy péknél kenyeret, olajbogyót s némi olcsó sajtot vettünk, új szerzeményeink mennyeinek tűntek a banán után.
Délután a múzeumlátogatás következett volna, de a Dózse-palotába horrorisztikus árú belépőjeggyel lehetett bejutni. Reménykedtünk a csodában, s nem is kellett sokáig várni: kis idő múlva német csoport érkezett a pénztárhoz hangosan, jóllakottan, kicsit alkoholmámorban. Ekkor – magas termetemnek köszönhetően – egy váratlan mozdulattal átlendültem az alacsony kerítésen, s fényképezőgépemmel elvegyültem a tömegben. Nem vált dicsőségemre, de a szükség törvényt bont.
Néhány évre rá, feleségemmel jártam Velencében, s nejem megvető tekintetétől kísérve megismételtem a mutatványt. Ismét telt az idő, de úgy látszik, mások is használták a trükköt, így a mai elektronikus beléptető rendszer vetett véget a potyának.

Csermák Zoltán

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.