Üres helyek

927

Református istentiszteleteinken rettenetesen hosszú, unalmas és archaikus az énekek „felkonferálása” – bár az utóbbi időben fiatalabb lelkészek megfogalmazásában egyre gyakrabban oldódik ez a felvezetés. Tüntetőleg sosem figyelek oda rá, ennek hátránya viszont az, hogy nem tudom, hány szakaszt énekelünk. Otthon falun hozzászoktam, hogy ez nem gond, mert az idős férfiak padsoraiból – csakis templomi alkalmakról ismert – sajátos hang jelezte az éneklés végét: az összecsukódó szemüvegek hangja. Ahogy a szemüvegszárak koccantak, máris tudhattam, hogy ez volt az utolsó szakasz, csukódhatnak az énekeskönyvek is.
Valamikor januárban, februárban jártam otthon legutóbb istentiszteleten, és megdöbbentem: mindössze öten ültek az „öregemberek részlegén”, ami a téli hideg ellenére is nagyon kevésnek tűnt. Mondanom sem kell, hogy a szemüvegcsukódás sem hallatszott, de ez volt a legkisebb bajom. Azokkal a bizonyos „lelki szemekkel” még jól láttam, hol ülne nagyapám, nagybátyám, „öreg” keresztapám vagy éppen a fiatalon elhunyt kéményseprő, akiről sosem értettem, miért ott ül. Biztos, lenne erre magyarázata, de az is biztos, hogy nem a magyarázat a lényeges. Hanem a megszokás, hogy ott ülnie kell valakinek. Vagy neki, vagy pedig egy idegennek, aki a helyi (meg)szokásokat nem ismerve a helyére ült. (Ez esetben pedig ő – nagyapám, nagybátyám, „öreg” keresztapám vagy a kéményseprő – az idegen mellett foglal helyet, de igen: ott ülnie kell valakinek.)
Ezeket a szokásokat átírja a halál a maga fájó, gyászba borító, de igencsak természetes „magatartásával”. Ennek megértése a felnőtté válás egyfajta beavatási próbája: megérteni, hogy a világon semmi sem annyira természetes, mint a halál. Az elfogadása ennél sokkal súlyosabb próba, de most maradjunk a rációnál. Valaki meghal, valaki jön utána, a helyébe lép. A helyébe ül. Ez is természetes kellene hogy legyen, de mégsem az. Talán az „egyik” valakinek az elvesztése sem akkora tragédia, mint az, hogy a „másik” valaki nem lép a helyébe.
Így maradt üresen nagyapám, nagybátyám, „öreg” keresztapám vagy éppen a váratlanul elhunyt kéményseprő helye is a templomban. Legalábbis akkor, de nem esküdnék meg rá, hogy a következő vasárnap nem ugyanezt látnám, ha eljutnék istentiszteletre.
A minap elhunyt egy számomra nagyon kedves ember. Gyermekkorom legszebb táborait köszönhetem neki, világlátásom, értékrendem alakulásában – közvetetten ugyan, de – nagy szerepet játszott. Miközben őt gyászolom, mélyen elkeserít, hogy mennyire megismételhetetlen az ember élete. Lehet valaki ugyanolyan jólelkű, jószándékú, segítőkész, kedves, de úgysem lehet olyan, mint ő. Aztán a megdermedt érzelmeken felülkerekedik az értelem, és már azért keseredek el, mert aggódom, hogy az ő helye is üres marad.
Mellbevágó, gyakran eszembe jutó élmény, hogy amikor elmentünk „dédimamához” bejelenteni, hogy nemsokára újabb dédunokája születik, ő a konyhája félhomályában éppen a „kegyes” halálért imádkozott.
A dédik előbb-utóbb elhagynak. És erre sosem lehet eléggé felkészülni, de sosem ér semmit az ez ellen való lázadás sem. Ennél sokkal fontosabb, hogy ne maradjon üresen a helyük. …És majd, amikor kell, a mi helyünkbe is legyen, aki beüljön.

Kovács Hont Imre

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.