Urbánus, nem városi

Bőröndnapló 28.

438

Be kell vallanom nyilvánosan is, hogy szeretem ezt a sorozatot, a lehetőségeket, amiket kínál, bár sokkal gyakrabban vagyok vele bajban, mint egyéb írásaim esetén. Mert ami a nagy előnye, számomra ugyanaz a hátránya is, illetve, árnyaltabban fogalmazva, hisz nem egy súlyos jelenségről van szó, a botlasztója is. Egyenes bizonyítékként, hogy minden érdemnek megvan az árnyoldala is. A nagy pozitívuma az, hogy szinte bármikor bármiről írhatok, aminek csak fikarcnyi köze van a bőröndhöz, azaz az utazáshoz, azaz a világhoz, azaz mindenhez?! Ugyanakkor éppen ez a szabadság az, ami néha megijeszt, illetve igen sok gondolkodásra, vacillálásra és okoskodásra késztet. Mert ilyenkor tulajdonképpen az én rendszerezett agyam tiltakozik és gátol. A gondolkodásom, a sok éve – sőt: évtizede! – kialakult és bejáratott szürkeállományom elvárná tőlem, hogy ezt a sorozatot is valamilyen logika alapján írjam – túlmenően az alapszemponton, amely szerint a különlegességeket és/vagy az egyéni látásmódom adta rendhagyó megítéléseket tartom szem előtt. Erre nagyjából a látnivalók bármelyikét fel lehet fűzni – de a kérdés mindig az, bennem is az, hogy miért éppen ezt és nem a másikat? Ezért ragadom meg most hálásan a saját magamnak nyújtott mentőövet: az urbánus lét fogalmát.


Mert a Máltáról írt befejező részben volt egy olyan elhamarkodott ígéretem, amelynek most szívesen teszek eleget. Annak ellenére, hogy nyugodtan „elfelejthetném”, túlléphetnék azon a mondaton, amelyet az urbánus mivoltom kapcsán írtam, hogy „erről talán majd többet egy külön fejezetben”. Ám mégsem teszem meg nem történtté a bejelentésem, a fentin kívül még három egyszerű okból. A meg nem történtté tevés, ami egy igen gyakran használt védekező mechanizmusa a léleknek – tetszik tudni az, amikor egyszerűen elfelejtjük vagy átfestjük a közeli vagy távolabbi múlt eseményeit, azt, amit mi magunk tettünk vagy amit velünk tettek mások –, tehát ez a módszer nincs benne az énvédő repertoáromban, mint ahogy a többieknek sincs igazán helyük a személyiségemben, mivel úgy gondolom, hogy egyszerűbb és egészségesebb a helyzeteket tudatosítani és megoldani, rendezni vagy feloldani, mintsem hagyjuk, hogy majd később okozzanak galibát. Persze azt is tudom, hisz ezt naponta elmondják nekem vagy egyéb formában szembesülök vele, hogy ez nem könnyű, sőt igen fárasztó, sok energiát és figyelmet követelő magatartás. Amihez csak annyit teszek hozzá, hogy ez az elején igaz, pontosabban addig, amíg megismerjük magunkat és megszokjuk, hogy odafigyeljünk arra, amit érzünk, gondolunk, teszünk, és értelmezzük azt.
A másik ok, amiért betartom a fenyegetőzésem, az az, hogy szeretem a témát.
A harmadik és talán a legfontosabb pedig az az egyszerű tény, hogy lehetőleg betartom az ígéreteimet.
Onnan indulok tehát, hogy máltai vonzódásaimat, azaz megkülönböztetett érdeklődésemet a városaik iránt, érdeklődés, amely messze meghaladta az archaikus emlékeit vagy a tengerparti jelenét, részben azzal magyaráztam, hogy talán az urbánus beállítottságom és világszemléletem hozza ezt magával. Hogy mit is jelent ez a fogalom, talán nem kell sokat magyaráznom, hisz benne van a szóban és magyarabbul városi szemléletnek nevezhetnénk. Ám ezt azért nem használom, mert ennek a kifejezésnek számomra van valami finom mellékzöngéje. Mert azt hiszem, volt is, talán van is ilyen: valamiféle lenézés a falusival szemben. Pedig egyáltalán nem erről beszélünk.
Ebben az összefüggésben, mint személyiségtulajdonság, semmi köze az irodalomban – a magyar irodalomban, mert máshol talán sokkal kevésbé találkozunk vele – elhíresült ellentéthez, ami az urbánus és a népi írók között dúlt. Bár az igaz, hogy az urbánusok az elnevezésükhöz híven a városi lét és annak következményeit meg szemléletmódját dicsőítették, míg az utóbbiak a nemzeti gondolatot a népi lélekkel és a falusi, természetközeli élet következtében kialakult életérzéssel rokonították. Ha nem irodalmi, hanem a mindennapi életmódról beszélünk, akkor az urbánus életmód természetszerűleg a városi lehetőségeket foglalja magában, az infrastruktúrától a művelődési lehetőségekig. Jó utakat, sima járdákat, elegáns utcákat, jellegzetes építkezést, amelyben jó esetben egymás mellett létezik a középkoritól napjaink üveg-acél csodáiig minden, divatházakat, kitűnő konyhájú vendéglőket, parkokat meg köztéri szobrokat, és ami az én szívemnek a legdrágább: színházakat, múzeumokat, képtárakat. Mert az urbánus létnek ezeken a kényelmi adottságain túlmenően még két nagyon fontos aspektusa van: együtt jár a polgári meg az értelmiségi lét megjelenésével és az ezekkel társuló magatartásokkal. A polgár ilyen értelemben egy attitűd letéteményese, mely nemcsak viselkedést és úri mivoltot, hanem kultúraszeretetet és igényt is jelent. Egy olyan világot, melyet ma már lehet kritizálni, lesajnálni, le- és megtagadni, de amely nélkül Európa nem lenne, illetve nem lehetett volna az, ami, kereszténységgel együtt vagy anélkül. És persze nem összetévesztendő a kispolgárral meg a nyárspolgárral, akik valójában a polgár, hát hogy is mondjam, gyenge utánzatai. Nem ritkán paródiái, miközben amannak a létére ácsingóznak. Az előbbit Márai énekelte meg utolérhetetlenül, mint ahogy ennek az életformának a megszűnését is ő gyászolta el. Az utóbbiak mai napig élnek és virágoznak mindenféle címszó alatt.
Az értelmiségi, bár urbánus jelenség, ezt legtöbbször nem igazán hangsúlyozza, mi több, gyakran ostorozza a városi, különösen a nagyvárosi létet és a vidéki magányra vágyik, esetleg oda menekül, de kötelező módon mindig visszatér az urbánumba, hisz az lényegében a lételeme. Mert az értelmiségi lét egy életforma, amely korunkban nagyban átalakult vagy átalakulóban van, de a teljes elzártságot semmiképp sem engedheti meg magának. Íróasztalnál született ugyan, de kávéházakban, előcsarnokokban, bemutatókon lett azzá, ami. Érdemes lenne sokkal többet foglalkoznom az értelmiségivel. Talán egyszer majd megteszem. Most muszáj volt lemondanom róla meg magamról, az urbánus életmód apropóján. Mert mindannyian vágyunk megmutatni magunk. Igen, azok is, akik visszahúzódók, akik esetleg el is mondják, hogy nem szeretnek szerepelni, magukról beszélni, kiállni, sőt ezeket egyenesen megvetendő és elítélendő tulajdonságoknak tartják. De mindannyian szeretnénk, hogy létünket tudomásul vegyék, hogy odafigyeljenek ránk, hogy olyannak lássanak, amilyenek vagyunk vagy amilyennek magunkat gondoljuk. Szeretnénk magunkat megmutatni, hogy látva lássanak. Ezért minden, önelemzés, ének, szeretnénk, hogyha szeretnének. Mert így vagyunk valakié. Sokszor a sokaké.
Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.