Ünnep előtt

58

Még viszed magaddal az előző estét, a jó kis könyvbemutatót a csíkszeredai könyvtárból, „könyves” barátod vidáman csodálkozó szemét. Tényleg te (azaz én) vagy (azaz igen, tényleg én vagyok), te tényleg képes voltál (azaz én) hatszáz kilométert autózni, csak hogy itt légy (hát látod, itt vagyok). Jól összebújtattuk ott a lelkeinket, jó volt magyarul lenni, együtt lenni. Az esti beszélgetés meg könyveséknél, mintha kannából öntenék a jó szót, a barátságot, az otthonosságot, s te meg mintha feneketlen pohár volnál. Miféle kérdés volt az, hogy csak a könyvbemutatóért vezettél volna olyan sokat. Nem csak.
Próbálod ezekkel az örömös érzésekkel másnap(osan) visszagyömöszölni a bőröndbe a holmit, ami idefelé olyan szépen elfért, most meg talán valami szatyorféle kéne még, tán egy kisebb bőrönd is jól jönne, hogy juss végre valamire.
Aztán indulsz. Benzin van, a nap is kisütött, noha hideg van itt a városban és az éjjel is hullott némi hó, szikrázik minden a kelő nap álmoskás fényében. Indulás. Az autó egyetlen mozdulattal útra bírható, hát hiszen vigyáztam rá, alig van benne hatvanezer kilométer.
Nem sietsz, nézelődsz a havas tájban, mesés fenyők hóbundában, fehér egyenruhás mezők, kiváló út. Mi baj lehet? Aztán egyszer csak érzed, hogy az autó nem húz úgy, ahogyan kéne, valami sárga lámpa is megvillan, KI A (ha érted…) csudát kérdezzek nagy hirtelen a teendők felől, ha ugyan igazi civilnek lehetnek teendői ilyen rosszuló helyzetben. Lelassulunk, de nagyon. Az automata váltó első fokozaton túl nem cselekszik, harmincas tempót engedélyez a szürkületben, és hát Körösfeketetó után kapaszkodó jön, nem is akármilyen. Az első, éles kanyarig még csak fölhörgölődik a koreai masina, de ott nyomban véglegessé teszi: nem kínlódik tovább. Úgy megáll, hogy semmi nem takarosabban. Vészvillogó a szürkületben, üvöltő dudákkal dübörgő-kerülgető kamionok, káromkodás minden nyelven, a feneessenbeléd, tehülyetakaroggyámán, ménemeszelafenemajom,
baromvagyhalálfiahelyenparkolsz… Mintha jó kedvemből állnék az útfelen, halálos veszedelemben. A túloldalon néhány ház. Termetes cigányember jön a takaros ház udvarán a kapuig. Mondanám a bajom, de nem értheti, nem tud magyarul, én meg ugye románul legfönnebb köszönésig jutok. Hát akkor…? Valahogy mégis odavisz a sokféle szó, hogy ott, a kanyarban (mutatom) autó kaput. Á, mondja, hát guruljak vissza a faluba, aztán keressek szerelőt. Mondom: autó kaput, az ugyan sehova. Ájjáj, az baj. Akkor nem tud segíteni. Aztán fölvidul. Tréler, kérdezi? Az, az hát, áldjon meg a magos Isten, eszembe nem jutott volna ez a nyomorult nemzetközi szó. Veszi a telefont a sűrűsödő alkonyban, kispekulálom, hogy egy tréleressel beszél, mondja, hogy ugyan magyar volnék, de bajban. Maroktelefont zsebrevág és közli, hogy tréler öt perc múlva ott van a nagybetegért. Köszönök, hálálkodok magyarul, ő mond valamit románul, int, semmiség, jó szerencsét. Még utánam kiált, hogy a tréleres tud egy kicsit magyarul. Hihetetlen számomra, hogy néhány perc alatt érteni kezdem a románt…
A tréler tényleg ott van öt perc múlva, a hó pilingál, már kékesszürkére fogytak az órák, hideg van, fiatal fickó vizsgálódik, nem találja a vonóhorog helyét, románul firtatja, mondom-mutatom, hogy jótól kérdezi az úr, én jószerivel az indítókulcs helyét tudom. Valahonnan kerül még egy ember, rövid tanakodás, iszonyú a forgalom, de mégis valahogy lejtnek fordítjuk a járgányt, a tréleres mutatja, hogy ugorjak be, aztán a háromszáz méterre lévő parkolható helyig guruljak. Mondom: én aztán nem, hát semmi nem működik. Jó, mondja, beül és lekormányozza a gépet egy biztonságosabb helyre. Villan bennem a gonosz, hogy ha netán jócskán elgurul és isten veled autó, benne a meleg holmi, a papírok, de menten el is szégyellem magam. Amikor utolérem, lejtnek lefelé vén ember is könnyebben fut, mondja nyugi, van ott egy árokba fordult Volkswagen karnyújtásnyira, azt kiemelik menten egy irdatlan markolóval, aztán jövök én a megmentendők sorában.
És jöttem is. A kézikönyvemből a képek alapján megtalálja a vonóhorog helyét (én nem találtam…), csörlőz, hihetetlen tempóban kikötöz, mehetünk. Azt kérdi: hová? Mondom: Nagyvárad. Oradea, mondja nyomatékkal. Hát… neked az, nekem Nagyvárad, ezen nem veszhetünk össze. És nem is. Mechaniker, kapom az újabb kérdést. Széttárom nemzetközileg a karjaimat: tudja a fene, hogy van-e ott márkaszerviz. Akkor hová? Hát legszívesebben Szolnokra, szűkebb hazámba vágynék. Bólint. Jó. Előveszi a telefonját, böködi, odamutatja: ennyi lesz. Rendben? All right? Nem kicsi összeg, pláne nem szerényke nyugdíjból, de hát itt Körösfeketetón (Negreni, mondja, megint nyomatékkal) vagy Nagyváradon, jó Oradeán, mi várna? Mondom is hát: ok, bene, gut. Ha annyi, annyi. Elébb pár száz méternyire hazaugrunk hozzá, asszony, üzemanyag, elemózsia. Hajrá.
Kétszázötven kilométeren összezárva, közös nyelv nélkül, de még tréfálunk is, jelbeszéddel élünk, meg angollal, meg némettel, meg magyarral és románnal. Megy ez. Mutatom a telefonomban huszonegy napos unokámat. Vince olyan apró, hogy apja vállán-kezeiben elvész. Tátá – mutat rám nevetve a tréleres fickó, és ebben nincs semmi bántó, hát hiszen tényleg. Tátá vagyok, már korom szerint is, meg hát az unokák okán is, ő meg tán harmincegynehány. Így megy ez, életnek hívják, bármilyen nyelven is mondják. Ő harmincegynehány, én kétannyi vagyok éveimben, már ők jönnek: a tréleres román fickó, a kicsi magyar Vince a szüleivel. Ők a tréler, én már a teher, a vontatmány leszek lassan a hátukon így vagy úgy.
Megérkezünk, lepakolódunk, mondom és mutatom összedörzsölt mutató- és hüvelykujjammal, hogy megyek a pénzért. Int, nyugodtan. Neki eszébe jut-e tán, hogy itt én vagyok otthon, és akár meg is léphetek fizetés nélkül, hiszen azt sem tudja, ki vagyok, itt lakom-e egyáltalán? Most ő érezné magát olyan árván akkor, mint én ott, Körösfeketetón. Na jó, Negreni-ben, a kedvéért. Hozom a pénzt, nézzük az árfolyamot, kaputelefonon érkezik az ige: 306 forinton áll az euró. Szorzunk, mutatja és kérdi: akkor rendben? Mondom, igen, így egyeztünk. De tényleg rendben? Mondom: igen. Nagyon igen és nagyon hálás vagyok. Mosolyog, elteszi a pénzt, szabadkozva elfogadja a két nyírségi almát, meg a fene tudja honnan való mandarint, aztán behuppan a Fordba és elszelel. Azért kikurjant az ablakon át: szervusz Tátá! Még mond valamit mosolyogva, azt hiszem azt, hogy szép ünnepet, de ezt már inkább csak gondolom. Neked is, nektek is – mondom utána küldve a szavakat a fekete éjszakába. Csak tudnám, hogy miért érzem jól magam. Álságos mélázás. Tudom. Nem rossz hely a világ, ha ilyen is tud lenni.

Hortobágyi Zoltán

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.