Újvilág szimfónia

55

Első tengerentúli utamra tizenhat évesen, 1970-ben indultam el. Édesapám 1956-ban távozott külföldre, s az említett évben a québeci Laval Egyetemen tanított. Talán a lelkiismeret-furdalása is motiválta édes szülőmet, hogy befizetett e nagy útra.

Az Air Canada DC 8-as gépe Fotó: Air Canada honlap

Az egész család az utazás lázában égett, elsőként az útlevél megszerzésére koncentráltunk. Nem volt egyszerű, hiszen ekkor – a „gulyakommunizmus” éveiben – kezdődött a forradalom utáni nagy disszidálási hullám. A Belügyminisztériumban mindenesetre derekasan utánam néztek, édesanyámat behívatták, s keresztkérdésekkel bombázták. Jugoszláviában élő rokonainkról, s még az Ausztráliába szakadt Lehóczky nagybátyámról is élénken kérdezősködtek. Hál’ istennek szolid családi életem, iskolai viselkedésem nem keltett gyanút a bizalmatlanságra hajlamos egykori ávósokban.
Édesanyám gondosan előkésztett mindent, bőröndöm dagadt az egy hónapra kalkulált ruhamennyiségtől és ajándékoktól. Mivel meghívó útlevéllel utaztam, a Tanács körúti IBUSZ-irodában csupán öt dollárt vehettem át, egy dugi tízdollárost fehérneműmbe rejtettem.
Először ültem repülőre életemben, TU 134-es gépen utaztam Frankfurtig, majd a párizsi járatra szálltam át. Az Orly repülőtéren kellett ismét átszállni, de eltévesztettem az irányt, s a sodródó tömeggel nemsokára a vámterületen kívül, vízum és pénz nélkül, a taxiknál találtam magam. Jellemző az akkori közbiztonságra, hogy ahogy jöttem, a kijáratnál simán vissza is tudtam menni, anélkül, hogy flangálásomról bárki megkérdezett volna. Ezután az információban egy emigráns orosz igazított el anyanyelvén.
Az Air Canada DC 8-as gépe délután indult, s mivel rengetegen utaztak akkor Montrealba, egy pótjáratot is beállítottak. Nem tudom, hogyan szervezték, de a kétszáz személyes gépen, jó, ha kéttucat utas terpeszkedett. A stewardesseknek nem sok dolguk akadt, így kényeztették a fedélzeten lézengőket. Magam is két ebédet fogyasztottam, s élveztem, ha bármire szükségem volt, az utaskísérők rögtön ugrottak. Ekkor telepedett mellém egy angol úr, aki láthatóan nagyon unatkozott. Beszélt-beszélt, és egyáltalán nem zavarta, hogy egy kukkot sem értek szavaiból. Egy dolgot világosan értettem, amikor megkérdezte, hogy kérek-e egy Whiskyt? Lélekben már igazi felnőttnek éreztem magam, ráadásul a nevezett ital minden westernfilmben főszerepet játszott; s úgy véltem, a Vadnyugatra való utazáshoz szervesen hozzá is tartozik. Talán még egy stampedlit megittam, így az út további részét virágos hangulatban töltöttem. Amikor megérkeztünk, a montreali repülőtéren várakozó édesapám meg is jegyezte, hogy mennyire nyúzottnak látszom. A fáradtság titkát angol szesztestvéremmel örökre megőrizzük.

Csermák Zoltán

A cikk a Hargita Népe március 8-i számában jelent meg.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.