Bőröndnapló 76.: Toronymagas vágyak, tornyosuló gondok

36

A torony fontossága, létének igazolása talán Babilóniáig, a vízözöntől alig megmentett emberiség idejéig vezethető vissza, meg a vágyig, hogy a homo sapiens, illetve a homo creativus vagy az artifex alkosson, várost alapítson, utána meg a nagyravágyásig, mellyel ez az aprócska lény az égbe szeretett volna jutni és Bábel tornyával az istenekkel vetekedni.
Talán ez a versengési vágy, a nagyra törés hajtja újra meg újra a népeket, hogy – lehetőleg egymást túllicitálva – egyre magasabb tornyokat és házakat építsenek. Pedig ők nem is olvasták Horváth Istvánt.

Természetesen sokfelé sokféle tornyot megcsodáltam
Európában leggyakrabban a templomokét. Különösen az olaszoknál, külön harangtoronyként, máshol, mint a templom homlokzatának ékességét. Ezeknél még volt valódi funkciójuk. Még ferdén is, melynek szépsége országokat mozgatott meg a megőrzésére.
Aztán a lakóházak kezdtek tornyossá alakulni, már a középkorban. Mint San Gimignano kőből épült lakótornyai, amikért ma is odamegyünk a szánkat tátani, mert valóban különös látványt és hangulatot teremtenek, hisz olyanok, mintha a XX. század Amerikáját vetítették volna előre ötszáz évvel ezelőtt. Bár máshol is építettek hasonlót, például Bolognában, ahol még ferdék is, mégis, San Gimignano összképét határozzák meg, mert ezek közül maradt meg több is épen. A maguk idején ők is felhőkarcolók voltak, hisz jócskán kimagasodtak a többi épület közül.
Később Edinburghban építettek sokemeletes lakóházakat, mert a körülkerített város szaporodó lakói csak így jutottak fedélhez. Bár nagy részük elpusztult, sokat restauráltak közülük, és a későbbi épületeivel együtt így lett Európa egyik legszebb fővárosa belőle. Állítom, hogy így van, mert bár augusztusban, de esőben, hidegben jártam ott, az óváros elbűvölt.
Nekünk a leghíresebb torony még mindig a párizsi Eiffel (1883-ból), melyet úgy utáltak a szépség szerelmesei, és amely mára mégis a város szimbóluma lett a maga háromszáz méterével.
Az igazi felhőkarcolóknak, azaz a nagyon magas épületeknek a története azonban a múlt század harmincas éveiben kezdődik, amikor évről évre egyre több és egyre magasabb épül először az Amerikai Egyesült Államokban, aztán imitt-amott máshol is az Újvilágban, és lassan hellyel-közzel Európában is, sőt elvétve Ausztráliában és Dél-Afrikában is. A nagy konkurenciát azonban az ezredfordulótól kezdve mostanig Ázsia jelenti, mely mára szinte minden típusú magas épület emelésében az élen jár.
Az olajjal rendelkező államok felzárkózása és Hongkong fejlődése ezen a téren természetes volt, hisz ahol pénz van, ott legtöbbször előbb-utóbb luxus is lesz, a szó minden értelmében. A nagy meglepetést a szomszédos kontinensen Kína jelentette. A Mao utáni időszak sok változása többek között ebben is megnyilvánult. Többé-kevésbé kimondottan Amerikát szándékozták lekörözni az építészet terén is. És el kell ismernie mindenkinek, hogy a sanghaji Bund igen-igen szépre és hatásosra sikeredett. A XXI. század egyéb divatokon és versengéseken kívül erről is szól: hol és ki tudja megépíteni a világ, az ország, a kontinens legmagasabb épületét, vagy tornyát, vagy egyedül álló épületét vagy akármijét. Lehet ragozni a végtelenségig és finomítani a megnevezéseket, a különböző szempontokat, melyek alapján újabb és újabb csoportokba lehet ezeket a csodákat sorolni és egyben rangsorolni. Hogy kinek jó ez, nem tudom, de az tény, hogy országokat, kormányokat és természetesen tervezőket, mérnököket, egyéb szakembereket foglalkoztat a kérdés.
Japán, miután elfogadtuk, hogy a meidzsi restauráció, de még inkább a második világháború utáni időkben jelentősen megváltoztatta addigi politikáját és nyitott a Nyugat meg a jelenkor kihívásai felé, attól a pillanattól – mondom – már nem okoz meglepetést az építészeti megvalósításaival sem. Sőt szinte elvárjuk tőle. És természetesen megkapjuk a megfelelő megvalósításokat.
Igaz, hogy még az útikönyvek és az idegenvezetők is azt írogatják és mondogatják, sőt mi magunk is úgy láttuk, hogy épületeik és tornyaik gyakran a már létezők lekoppintásából jöttek létre, mégis impozánsak és hatásosak. Különben, ha jól belegondolunk, hol lehet ma olyat építeni, ami nem hasonlít valamiben valamelyik már létező megvalósításhoz, ha a szempont a magasság, de talán akkor is, ha nem az. Gondolom, ilyenkor a statikai törvények nagyban befolyásolják, sőt meghatározzák azt, mennyire lehet egy bizonyos vonaltól, azaz a megvalósíthatósági formától eltérni. Persze, erről inkább a szakemberek tudnának regélni, ezért nem is bonyolódom bele. Inkább a látottakról mondom el a benyomásaimat.
Japánban mindenfelé tornyokba mászkáltunk, mint különben más utjainkon is, hisz ez bárhol a világon remek mulatságot jelent, mert rendszerint pazar látvánnyal jár együtt. Mert ahol ekkora tornyok szúrják csúcsukat az ég kékjébe, ott rendszerint a teljes városkép is tartogat néznivalót.
A fővárosban két rendkívüli magas torony határozza meg a város arcát. Az időben első a valóban nagyon keletiesített Eiffel-toronyszerű Tokió-torony (333 m). Érdekessége, hogy a lábánál buddhista templom, sógunok sírja és Dzsizó-szobrok helyezkednek el, tetejéről pedig belátni a különben nagyon elzárt és őrzött császári palotába. De – állítólag – a világ legmagasabb szabadon álló tornya is itt van, ez a Skytree (634 m), mely 2011-ben épült, és amelyet annyian látogatnak, hogy nekünk „csak” a Tokió-toronyba sikerült feljutni.
És természetesen – igen, természetesen, hisz ma már jobb helyeken ez természetes! – láttuk Kiotóban is a Kiotó-tornyot. Úgy tűnik, hogy mindegyik nagyobb városukban létezik egy torony, ami egyszerűen a település nevét viseli. Mert igaz is, miért kellene neki más nevet adni, ha ő egyszerűen a város dísze, dolgoznak és szórakoznak benne, meg fölmásznak a kíváncsiak, mint mi is, hogy körpanorámában vegyék szemügyre a várost.
Osaka különlegességekkel is szolgált. A kastélyának van egy márvány, klasszikus toronyépülete. A híressége ellenben a La Défensera emlékeztető Umeda Sky Building, ahonnan szintúgy szemrevételeztük Japán második városát. Nekem jobban tetszett, mint a főváros. Nem igazán tudom, miért? Talán a folyójáért és a hidakért. Talán azért is, mert először ott jutott eszembe, hogy:
„építéssel telik el az egész élet,
De hogy a tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred.
Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak,
s tetőtlen tornyokról hullunk ölébe a zord halálnak.
Látod, a csuszák megvannak: újra lehet megint rakni.
Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!”
(Horváth István: Tornyot raktam)

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek