Újra élettel telt meg Kicsibükk

A múlt emlékezete által tekintenek a jövőbe

96

Virágzó település volt a Gyergyó­r­emete központjától 10 kilométerre található Kicsibükk, amely mind a virágkorát, mind a pusztulását megérte az elmúlt száz év során – hangzott el a Martonka-patak felső folyásának két oldalán kialakult kis településen tartott szombati szimpóziumon. A 19. Gyergyóremetei Falunapok alkalmával szervezett rendezvényt ezúttal nem a kultúrotthonban, hanem Kicsibükkben tartották, az előadók pedig nem máshonnan érkezett szakemberek, hanem remeteiek voltak. Összesen hat témakörben beszélgettek a százéves faluképről, a visszaemlékezések alapján pedig a hajdani remetei és kicsibükki világ jó és rossz oldaláról egyaránt képet kaphattak a helyi Szent István-templomban összegyűlt érdeklődők.

Élet Kicsibükkben csakúgy, mint hajdanán. Múltidézés Fotó: Kertész László

Elszórtan még látni néhány házat Kicsibükkben, a település hajdani életéből azonban már csak egyedül a Pál Elek plébános által, 1946-ban építtetett templom áll. Kicsibükk történetének kezdete hozzávetőleg 1820-ra tehető, virágkorát pedig 1940 és 1965 között élte. Népessége 1950-ben közel háromszáz fő volt, a hatvanas évek közepétől azonban – főként a kedvezőtlen mezőgazdaság-politika hatására – elnéptelenedett.
A kicsibükkiek fokozatosan a községbe költöztek, a 2002-es népszámláláskor mindössze négy lakost számoltak össze, mára pedig egyetlen személy, László Géza él itt, akit Remete egyetlen remetéjének is mondhatunk.
– Kicsibükk valami mást tudott nyújtani – jegyezte meg a szombati szimpózium bevezetőjében Laczkó-Albert Elemér, Gyergyóremete polgármestere, kifejtve: az idei falunapok témáját a község elmúlt száz éve képezi, azaz – nem feltétlenül ragaszkodva ehhez a számhoz – személyes beszámolók alapján is fel lehet idézni, hogy mi is történt a faluban.

A munka becsülete és a tisztelet
Az élet abból állt, hogy a szülők megtanították a gyermeket dolgozni – emlékezett vissza a hétköznapokra László Lőrinc és Petréd Amália. Mint mondták, soha nem lehetett tétlenül ülni: a leányok mentek szolgálni, a fiúk pedig legtöbbször a marhákra vigyáztak. Lőrinc bácsi úgy emlékezett, hogy annak idején sokkal összetartóbb volt a közösség, a lakók pedig nagyobb tiszteletet mutattak egymás iránt. Mint mondta, véleménye szerint a mai fiúknak jót tenne a sorkatonai kötelezettség, mert megtanulnák, hogy „miként kell szóba állni egy felettessel”. Lőrinc bácsi rámutatott, sok gyermek volt annak idején, azonban az igények sem hágtak az egekbe, mint manapság.
Amáli néni történeteit hallgatva többször is hangos nevetésben törtek ki a jelenlévők, a különböző anekdoták mesélése közben pedig maga az elbeszélő sem tudta visszafojtani a nevetést. A beszélgetést koordináló Nagy József történész nagymamája közölte, annak idején is volt szórakozási lehetőség, a vasárnapi tánc azonban napvilág kezdődött, és még sötétedés előtt véget is ért.
– Nem lehetett olyant, hogy a leány sötétedés után járkál. Manapság sötétben mennek el hazulról – mondta a fejét csóválva Amáli néni, továbbá megemlítette, valóban nagyon sokat kellett dolgozni, a mai gyermekek pedig csak kacagnak ezen. A jelenlévők jókat derültek a történetein, hisz Amáli néni ízes humorral mesélte el, hogy 20 éves volt, amikor életében először szalámit evett, a halváról pedig eleinte azt hitték, hogy szappan.

Mindig sok gyermek volt Remetén
Majdnem az összes előadó utalt arra, hogy milyen sok gyermek született annak idején a községben. Az oktatás témájáról Laczkó-Szentmiklósi Endre, Kántor István és Pap Elek tanárok beszéltek, rámutatva: Remetén számolták a legtöbb gyermeket, hisz olyan év is volt, hogy 1800 iskoláskorú élt a településen.
– A lényeg az volt, hogy mindenkit megtanítsunk írni és olvasni, ha pedig szükségét éreztük, akkor családlátogatni is jártunk – jegyezte meg Pap Elek tanító. Mindhárman hangsúlyozták, hogy bizony annak idején is volt értelmiségi élet a községben, aktív volt a közösség, mindenki tevékenykedett valahol.
Az egészségügy témájában dr. Asztalos László és dr. Gyulai Anna tekintett vissza, mondván, annak idején azt hitték, hogy rövidebb időre érkeznek a községbe, végül azonban „itt felejtette őket a sors”. Mindketten hosszasan beszéltek a hajdani remetei egészségügyről, Asztalos László pedig – akinek jövőben lesz a hatvanadik éve, hogy orvosként a községbe érkezett – az egészségház megépítésének és 2011-es felavatásának fontosságát emelte ki.
Az adminisztrációs munka témakörében Molnár Ibolya és Román Bálint számolt be emlékeiről, Laczkó Károly, Laczkó Péter, Portik-Hegyi Margit, Balázs Margit pedig a kollektív gazdaság világáról beszélt a jelenlévőknek. Csikány Tamás ezredes, egyetemi tanár Cseres Tibor katonaetikájáról tartott előadást, majd emléktáblát avattak, amelyen Kicsibükk hajdani lakosainak név­sora olvasható.
A vasárnapi dísztanácsülésen több díjat is kiosztottak, többek között díszpolgári címmel illették Szabó Rozália nyugalmazott gyógyszerésznőt, míg a Pro Remete díjat Molnár Ibolya hivatali munkatárs kapta.

Kertész László

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.