Újabb túralehetőség a Sóvidéken

Útvonal az egykori sószállító szekerek nyomában

1 420

Évszázados úton indulhatunk el, felkerekedhetünk az egykori sószállítók nyomán, miközben erdőkön, mezőkön vágunk át, csodaszép havasi tájon. Velünk tart a csend, a nyugalom, mögöttünk pedig ott a történelem. Régészek helyi összefogással rekonstruálták, majd kijelölték az egyik legősibb Só utat, amelyen egykor a sóvidéki sót a Gyergyói-medencébe vitték át.

A Só út kiindulási pontja a Sószoros közelében. Történelemmel fűszerezett kirándulás Fotók: Szász Gyula

Kiindulópont a sófalvi–parajdi Sószoros. Itt voltak egykor azok a sóaknák, ahol a kősót fejtették, amit 4-6 ökrös szekerekre pakoltak, és innen indultak el Gyergyóalfalu irányába. Évszázadokon át intenzív forgalom bonyolódhatott ezen az úton, hiszen mellette két fogadó is állt egykor, és a történelem lenyomatát máig őrzik a még megmaradt helynevek. Az elmúlt hetekben Sófalva és Alfalu határáig, azaz mintegy 18 kilométeren át kijelölték, információs táblával látták el ezt a szép történelmi-turisztikai útvonalat.
– Jövőre gyergyóiakkal együttműködve folytatnánk a munkát – mondta Sófalvi András, a Haáz Rezső Múzeum régésze, aki szűkebb szülőföldje, annak múltja előtt tisztelegve fogott neki kb. öt éve az egyik legjelentősebb sóvidéki só-út „felfejtésének”.

A Só út nyomvonala egy 19. század végi térképen. Ökrös szekerekkel járták

Gerincúton Gyergyóba
A 18. századi első katonai felmérés, majd későbbi térképek alapján jól lehet rekonstruálni, hogy hol vezetett ez az út, amely a jelenlegi (bucsini) országút megépítése előtt (20. század eleje) kötötte össze Sóvidéket a Gyergyói-medencével. A két út teljesen más nyomvonalon halad.
„A Bucsin-tetőn átkelő út a Kis-Küküllő Nagy-ágának szűk völgyét követve ér fel a vízválasztóra (1287 m), majd a patakvölgyekkel tagolt gyergyói oldalon kígyóvonalban ereszkedik a medencébe. A történelmi Só út a középkori sóaknáktól, a mai Sószorostól indult és a felsősófalvi Köves-vápa oldalán fokozatosan kapaszkodott felfelé, mígnem a Szoros-tetőnél elérte a vulkáni láz peremét. Az általában szekérrel, lóháton vagy éppenséggel gyalogosan használt út e ponttól kezdve, a terep enyhe tagoltságát követve szelíden kanyargott Kis-mező, Nagy-mező, Aszalás, Ábé-mezeje és Fogadókert kaszálókkal és legelőkkel borított, kisebb-nagyobb erdőfoltokkal tarkított tájain, mígnem elérte a gyergyóalfalvi határt (a régi határvonalat a Határ-patak jelölte). Innen jobbára erdőben haladt, a Nagysomlyó és a Kisbükk közti lapos nyergen átkelve a Putna-vize völgyének déli–délkeleti magaslati peremén fokozatosan ereszkedett be a Gyergyói-medence irtványos oldalain és a megművelt földek közt a gyergyóalfalvi Só-utcába” – olvasható Sófalvi András 2013-as cikkében, amely a Sóvidék kulturális folyóirat V. évfolyamának 2. számában jelent meg.
A történelmi út ún. Gerincút. A középkor embere inkább ilyeneket alakított ki, amelyek a legkisebb emelkedő elvét követve fokozatosan kapaszkodtak fel a hegygerincekre, és azok természetes vonulatához alkalmazkodtak. Érdekes, hogy az új út közel 10 kilométerrel hosszabb és 100 méterrel magasabbra kapaszkodik, mint a régi Só út, amely nagyjából 40 kilométer hosszú.

Só út irányjelző tábla a műút mellett, Parajd és Felsősófalva között. Irány a hegy

Séta a Fogadókertig
Ma már több mint hipotézis, hogy ezen a nyomvonalon az Árpád-kortól kezdődően sót szállítottak – jelentette ki a régész. Bár a középkori sóaknáktól több más útvonal is indult, ez volt az egyik legfontosabb út, amely a leghosszabb ideig állt használatban. Története a 13. századig, a szabad székely sóhasználat kezdetéig vezethető vissza, és a só fuvarozására egészen 1848-ig, azaz addig használják, ameddig ez a székely kiváltság, az ingyen sóhasználat meg nem szűnik. Természetesen utána is jártak még rajta, a távoli legelők, kaszálók, erdőrészek felkeresésére, sőt kereskedelmi céllal egészen a 20. század elejéig hordtak rajta sót. Régiségét közvetetten bizonyítja az az Árpád-kori, ún. szakállas nyílhegy is, amelyet a Régi fogadóhely nevű részen találtak.
A kiránduló az első információs táblával a Sószoros fölött találkozhat, amelyen 3 nyelven (magyar, román, angol) szerepel a történelmi Só út rövid leírása. Saját szimbóluma is van az útszakasznak, a továbbiakban oszlopokon, fákon és köveken az irányjelzők mellett ezt láthatja, aki arra jár.
Jelentősebb szintemelkedésre az út elején kell számítani. Sófalvi András elmesélte, hogy a középkorban az ökrös szekereket mindig csak félig rakták meg, azzal kapaszkodtak fel a plató széléig (ide is került egy információs tábla), ahol lerakták a terhet, visszamentek még egy fél fuvarért, és amikor ismét felértek a vulkáni láz szélére, újra – most már egészen – megpakolták a szekeret. A helyet ma is Rakodómezőnek hívják. A sófalvi-alfalvi határ kb. egynapi járásra volt, ma is Fogadókert mezejeként ismerik azt a helyet, ahol már a fejedelemség korában is fogadó állhatott. Jól ismert ennek a helye, sőt az emlékezetben fennmaradt fogadó létére katonai térképek alapján is következtetni lehet, de – Sófalvi András elmondása szerint – további ásatásokra, kutatásra lenne szükség. Információs tábla majd csak a kapott adatok feldolgozása után kerül ide. Egyelőre eddig tart a kijelölt útvonal.

A Só útja Kis-mezőn Felsósófalva határában. Csend, nyugalom, havas

Gábor Áron ágyúi a Só úton
A másik vendégfogadóra, az „alfalusira” ugyancsak utal az 1769–1773 között készült I. katonai felmérés. A Régi fogadóhelyhez izgalmas esemény is köthető: „Joós Elek honvédtüzér emlékirataiból kiderül, hogy 1849 nyarának derekán a Háromszék–Csík felől visszavonuló tüzérek egy csoportja 12 darab Gábor Áron öntötte ágyúval a Gyergyóból Sófalvára tartó úton a hegyekbe menekült, és egy fogadónál húzta meg magát. A császáriak közeledtének hírére a lövegek egy részét elrejtették, a többit a munícióval együtt felrobbantották; a terepet később az osztrákok alaposan átkutatták, és a fegyvereket feltehetően begyűjtötték” – írja Sófalvi András a fentebb már idézett tanulmányában. Néhány éve a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadirégész és Hadszíntérkutató csoportjával együttműködve alaposan megvizsgálták a helyszínt, és régészeti feltárásra is sor került, szórványos leletek, köztük egy 1849-es Kossuth-csákócímer került elő.
– Ágyút ugyan nem találtunk, de a történetet sikerült hitelesíteni – jegyezte meg Sófalvi.
A régész lelkes csapattal 2013-ban már bejárta a Só utat, az elmúlt hetekben pedig Bota Zoltán régésszel és Szász Gyula régésztechnikussal végezték el a történelmi-turisztikai útvonal kijelölését. Munkájukat a felsősófalvi Kodáros Egyesület és a helyi közbirtokosság támogatta anyagilag, a Haáz Rezső Múzeum a „szellemi” hozzájárulást biztosította. Az előzetes kutatásokhoz a megyei tanács nyújtott fedezetet. A múlt hét közepén fejezték be a kijelölést – tudtuk meg Sófalvi Andrástól.
A középkorban, ökrös szekerekkel legalább két napba telt a teljes út. Ha jövőre elkészül a teljes szakasz kijelölése (akkorra „hivatalos” só-túrát is tervez Sófalvi András és csapata), bizony hosszú, de szép út vár a ma kirándulójára is, aki bozotós részeken, földúton, gyér erdőben haladva, nyájak, kaszálóházak látványában gyönyörködve gyalog, lóháton vagy akár kerékpárral járhatja végig a történelmi Só utat. Fogadó ma már nem nyújt enyhülést, de annál több kalandot és izgalmat a szabadban éjszakázás.

Asztalos Ágnes

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.